Skip to content
1827–1897

A szerencséhez

János Vajda

Szép szerencse, vak szerencse, Mit gondoljak felőled? Te vagy-e bolond, vagy a föld Tesz bolonddá tégedet?

Világtalan vagy s az egész Világ szeret tégedet, S te szegény világtalan, a Vak világot vezeted?

Én ugyan nem láttalak még, Isten tudja, merre jársz; Te is, amint veszem észre, Magas palotákra vágysz.

Pedig hidd el, téged ottan Nem szeretnek úgy soha, Mint ahol megúnt testvéred Él, a gyászos mostoha!

Azt veted okul talán, hogy Háládatlan a világ, S akit egyszer fölemeltél, Utóbb a nyakadra hág,

Elfelejtvén, hogy mit adtál, Újra elveheted azt, S hűtlenül elpazarolják Minden hozományidat?

Ah de épen ez ok ellen Százezer példa beszél, Hogy ki tízszer is elűzött, Újra abba szeretél.

S ki érted hőn sohajtoz Lenn a börtön fenekén, Rá se nézesz, mert talán hogy Örök szerelmet igér?...

Úgy van, úgy!... hogy a hasonló Csak hasonlónak örül, Te pedig a legkacérabb Minden szépségek közül,

Hitvány és üres fejűket Látogatsz meg, mint magad, A nagy és bölcs nem kell... ők meg Megvetik hatalmadat.

Szép szerencse, vak szerencse, Mit gondoljak felőled? Hogyha szép vagy, kár bizony, ha Eltakarod képedet.

Szégyenled tán kicsapongó - Sohse szégyeld - vétkedet: Hisz ha vak vagy, a világ még Nálad is szemtelenebb!...

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.
A szerencséhez · János Vajda · Poetry Cove