Amoda a kék hegyekbe’
- Utasok mondják remegve -
Kerülve embert, világot,
Él egy nyugtalan zarándok.
Mintha félne önmagától,
Futna ki e nagy világból,
Míg lerogy kétségbesetten:
“Oh hogy vagyok, oh hogy lettem!”
Meredek szirt hasadéka
Sírja inkább, mint hajléka.
Ott beszélget rémes éjjel
Egy kiásott halálfejjel.
Kopogatja, kérdezgeti,
Esdekelve térden neki.
Rá-ráhajol és hallgatja:
Nincs-e vajjon “gondolatja?”
Egyetlen butora, olcsó
Ágya egy fenyőkoporsó.
Belefekszik szemlehunyva,
Födelét magára vonva.
Ki-kifut a temetőbe,
Bekiált a sírgödörbe.
“Sötét űr, van-é hatalmad:
Adni örök nyugodalmat?!”
Éji szellő kél zokogva.
“Ez az idő monológja.
Mit sug a virág fülébe?
Van-e neki, van-e vége?
Mennyi bolygó egy rakáson!
Örökké forog a nyárson?
Rajta ember, állat, féreg,
Meghal-e vagy újra éled?”
- Pajkos gyermekhad, nyomába,
Nevet halk, szelíd szavába:
“Őrizkedjetek betűktől;
Gyilkol ez, hajh! és mégsem öl.”
Az öregek félnek tőle.
Messze térnek ki előle,
Mély fohásszal: “Így jár itten,
Ki nem hisz a jó istenben”.
Oh, mi bántja, háborgatja,
Mi lehet a “gondolatja?”
Ismeretlen sírja halma
Vajh - ha tudja - nyugosztalja!