Messze, messze, napkeletnek, Merre nyári felhők mennek, Madarak elvándorolnak, S halni járnak a fuvalmak;
Kék hegyen túl, tengeren túl, Kiérve a szivárványbúl, Át ezen s a másik égen, Töméntelen semmiségen,
Valamikor hajdanában, Mátyás király fénykorában, Mikor még a földön Laktak a tündérek,
Karmazsinban jártak Sarkantyús vitézek; Holtig hűn szerettek Asszonyok, leányok:
Akkorában réges-régen Ragyogóbb nap járt az égen, Rózsa virult minden ágon, Sok megesett a világon.
Ritka volt a szerencsétlen, S ha valaki az volt épen, Szomorú lett a nótája, Mesélt róla a nép szája,
Sokáig, sokáig, A mohácsi csatáig. Ottan aztán vízbe halt... Ott halásztam én e dalt...
Nektek adom, hagyva rátok - Ha van benn - a tanulságot. Egyszer volt egy számadó, Annak volt egy szép leánya,
Kit neveztek országszerte “A kiállhatatlan szépnek.” Annak kelle őt nevezni, Mert valóban olyan szép volt,
Hogy nem állhatá ki senki. Aki egyszer rátekintett, Ragyogó szemébe nézett, Azt szemével úgy megverte,
Megigézte, megbűvölte, Hogy az ilyen szerencsétlen Azután csak neki váltott Rengetegnek, rónaságnak,
S addig epedt, sirdogála, Míg szivét mind elsohajtá, Két szemét mind elkönyezte, S “Árviola” névvel ajkán
Valahol rideg magányban, Ahol érte végórája, Kilehelte árva lelkét. Oh ha én azt elmondhatnám,
Hogy ha ilyen, hát milyen volt? Mi csodás az a bű és báj. Melynek fénye épen olyan Égetőn ragyog, mint a nap?
No de Isten jól akarta, Hogy halandó ember ajka, Teremtő művész ecsetje Lenne arra képtelen mind.
Mert jaj lenne akkor nektek, Mai gyönge nemzedéknek!... Mint a vézna, vad sikárfű Vizmosott hegy oldalában
Nyárközépi napsugártól: Gyöngyfekete szép szemétől, Annak olvasztó tüzétől, Csak ha róla álmodnátok,
Elégnétek, hervadnátok! Oh, higyjétek el nekem, hogy Mint a kora hajnalfényben Fehér liliomlevélen
Ragyogóan rengő harmat; Vagy miként a gyöngytengerben A kristályfehér tajtékhab, Melyet csöndes éjszakákon
Fölmerülő kősziklákon Titkon a szerelmes holdnak Epedő sugára csókdos: Olyan szép volt, és úgy fénylék
Makulátlan szüz keblének Szemvakító fehérsége; És ki azt pihegni látta, Amikoron egy-egy fürtje
Éjsötétséges hajának Ott pihent két halma közt, mint Koromszárnyu hamvas lepke, Kit szegényt, erősen édes
Illatával széditett le Gondtalan víg röpte közben Szerelemvágyat lehellő Nyílni vágyó rózsabimbó:
Mondom nektek jó lélekkel, Aki látta e fürt árnyát Visszatükröződni hónál, Habnál is fehérebb, fénylőbb
Keble rengő tűkörében: Azt lecsattanó villámként Járta át a gondolat, hogy Itt e szép kerek világon
Százszor élni és születni, Dárius kincsével bírni, Seregeknek ura lenni, És azután üdvözülve
A felséges mennyországban Isten trónja mellé ülni, Ott örökké fényben élni - Ah! távol se érne annyit,
Mint e gyilkos szép szemeknek Ragyogó mosolytüzében, Itt ez izzó lávaajkak Velőforraló hevétől,
Ezek közt a Karrarának Minden márványát sötétre Szégyenítő jégkarok közt Isteni gyönyörüségben
Elszédülni, elalunni, El-elhalni,... és azután Akár végkép meg is halni... Mit is érne fölébredni?
A mennyekből földre esni! De mit mondok, mit beszélek, Mi hijába toldom a szót! Elég volna mondanom, hogy
Fényes, tüzes nyári délben, Mikor a hűs réti érben Itatgatta kis libáit, S maga is lenyujtogatta
A kristálykavics fenékre Gömbölyded szép tejhablábát, És a víz mohón kavargott Körülötte s szédelegve
Keringett, forgott az örvény: Maga a nap is megállott Csodájára s láthatólag Reszketett minden sugára,
Mint a nyárfalevél, a kéjtől... De minek is űzöm-fűzöm... Száz szónak is egy a vége: Gyönge ember, anya szülte
Hogyha látta, ki nem állta. Híre is ment és kerülte E világi anyamagzat Mint bűbájost, megigézőt.
Mert ha a közel határon, Szolgagyerek avagy úrfi Útnak indult, édes anyja Igy intette, ótta szóval:
“Eregy, szolgám, jó cselédem, Járj a bölcs isten hirével, És ne félj rúttól, gonosztól: Mert hatalma nincsen annak
Az istennel járó ellen. De kerüld el messze, messze A kiállhatatlan szépet, Aki őriz túl az éren:
Mert ez ellen nincsen mentsvár. Ha tanyát ver a szivedben, Ki nem űzi senki onnan.” Ilyeténkép egyre messzebb
Félemlítő híre terjedt Árviola szépségének, Veszedelmes szép szemének. Volt azonban és pediglen
Csak a tőszomszéd határban Egy kicsinyke csordapásztor, Egy apátlan árva gyermek, Ki ugyan magát vallotta
Bandinak, de kit mindenki Csak úgy szólitott: te füttyös! Mivel olyan nagyon szépen Különösen fütyörészett,
Hogy magához csalna véle Minden nyájat és előtte Mindennemü lábas jószág, Úgy javult, akár a gőböl;
Ennek, hogy nem volt, ki ójja, Ki eszölje: nem is félté Senki a veszedelemtől A sinlődve serdült árvát.
Ez oly elszánt vakmerő volt, Hogy benéze Árviola Tűzszemébe bizton-bátran, S rajta nem fogott a bűbáj.
No de már gyerekkorában Oly erős volt, hogy magánál Kétszer akkorától sem félt... stb. stb.
Cookies on Poetry Cove