A jávorfa regéje

Egy szép őszi délutánon Ültem egy sír oldalában. Félig alva, félig ébren, Napsugárban, zúgó szélben,

Álmodoztam, ábrándoztam Nagyon régi, rég időkről; Elfeledett dicsőségről, Hamuvá lett városokról.

Kihalt népekről, hadakról, Kiknek elszórt hűlt porát rég Hányja a hab, hordja a szél. Im azonban haldokolva

Megszólamlott a jávorfa; És susogva, lélekhangon Monda nékem szép regét. Ah, azóta egyre hallom!

Megkisértem, tán elmondom A nagyjából, velejét: “Egyszer volt egy szép királylány, Aki szebb volt a tavasznál;

Szebb volt a tündérregénél, Mit boldog gyerekkorában Hall e földön a halandó. Százszor szebb a képzeletnél,

Mely gyémántból fest a légben Líljomerdő közepében Tündérvárat, édenkertet, Ahol üdvössége trónol

A szerelmes ifjuságnak. Hol ecset, toll, mely leírja, Vakmerő ajk, mely beszélje, Hogy csak olyan volt szép arca,

Mint hajnalban harmatgyönggyel Hímezett szép gyöngyvirágrét, Melyben a kelő nap fördik Ragyogó arany hajával?

Hogy nézése oly vidító, Mint fiatal iharerdő Lombjai közé lövellő Júniusi napsugáré?

És a hangja, hát a hangja! Mint az égi angyalének, Mit magasból, halk távolból Hallani vél szent zarándok,

Földi mártir, aki lelkét Áhitatos ima szárnyán Fölemelte a mennyégig... Ah, nagyon szép, szép és jó volt,

Aminő csak egyszer lett, és Soha, soha többé nem lesz. Sokan jöttek messze földről Bujdosó tündérvitézek,

Országvilágot próbáló Királyfiak, óriások: Hogy bámulják, hogy csodálják. Mert benézni szép szemébe

Olyan édes, olyan jó volt, Oly szédítő gyönyörűség: Mint a menyegzői éjen Szűz ajakra lehelt első

Csókban elhaló sohajtás, Melynek mély volkán tüzében, Mint a láva, olvad a szív. Ah, nem itt e gyarló földön,

A hetvenhetedik égben Ott se láttak soha ilyet. Nem hijába irigyelte Minden égi-földi isten;

S hogy ne legyen egyiké sem: A szegénykét megrontották. Hogy imádták, hogy szerették! Szentegyház lőn apja háza.

Benne ő egyetlen bálvány. Epedő forró sohajtás Szenvedő szivek mélyéből, Mint a tömjén szállt feléje.

A határos vadon erdő Csöndes titkos boltozatja, Mint megannyi szent kápolna, Melynek híves zöld füvére

Annyi kétségbeesett vágy, Olthatatlan indulatnak Könnye hulla mély titokban. Könny, sohajtás mind hijába!

Mert - óh, szívet szaggató gyász! - Mert ő nem tudott szeretni. Borzad a szó, mely kimondja: Szíve kő volt, kő, kemény kő!

Tengeren túl, jéghegyen túl, Alvilági, túlvilági Minden bölcsek, csodatévő Szentek, jósok és próféták

Mind kétségbe voltak esve, Mert segítni gyöngék voltak, S mind csak azt hajtotta, hogy hát A teremtő minden kincsét,

Amivel bírt égen-földön Dalimának (igy nevezték) Szép arcára, termetére, Éjhajára, éjszemére

Pazarolta, rá feledte; És szivének nem jutott már Eleven láng, élő gyémánt. És így e szépségcsodának

Érző szív helyett hideg, holt Kődarabbal kell beérni. E miatt volt nagy a bánat Apja, anyja bús szivében.

E miatt a vert acél vár Fátyolozva gyásszal földig, És a tornyán nagy fekete Zászló terjengette szárnyát,

Hírül adva messze földre, Hogyha volna kerek földön Ember olyan nagy varázsló, Szegény, dús, király vagy koldús,

Vagy tündér olyan hatalmas, Aki szerelmet lehelne Dalimának kő szivébe, Azé lesz a vert acél vár,

Az egész tündérországgal, S benne a legszebb királylány. Jöttek aztán seregestül Világhíres nagy vitézek,

Mint a cédrus, karcsu szépek; Csillagjárást, tenger mélyét Ismerő tudósok, bölcsek. A vitézek elvérzettek,

Tudósok megháborodtak, És Dalima csak mosolygott: Mert szemének könnye nem volt, S nem tudott a szive fájni.

A sok híres jövevény közt Vala egy dúsgazdag kalmár, Egész hajórengeteggel Túl az óperenciáról:

Gazdagabb minden királynál, Mert csak az nem volt adósa, Aki már nem bírt hitellel. Ez napot csinált gyémántból,

Melynek olyan égető volt Ragyogása, hogy minden szív Olvadozni kezde tőle. Palotája boltozatján

Ragyogott éjente a nap; És mulattak, vigadoztak Kivilágos kivirradtig. Akkoron leméne a nap,

Ők pedig alásülyedtek. A labirtus hálókertbe, Melynek íves mennyezetjén Milliom meg ezer csillag

Fényle tiszta színaranyból. Kékes tömjén fellegek közt, Mint virrasztó éji lámpa, Vándorolt a nagy ezüst hold.

Olyan titkos túlvilági Névtelen gyönyörüségről, Amit még nem érze senki, Melyre nincs szó emberajkon,

Amiről a rege sem szól, Csak úgy álmodik, sejt a szív Egy tünékeny pillanatban: Ilyen nagy gyönyörüségről

Suttogott virág, fű és lomb; Azután elszenderült mind, Kéjt lehelve, olykor-olykor Édeset, hosszút sohajtva

Égbe szálló, vágyingerlő Mézzel terhelt dús illatban. Közbe-közbe a nagy csöndben, Mint vékonyka holdsugárszál,

Kis tücsöknek andalító Hangja rezgett a homályban, A fejthetlen álmodásba Beszövődve ringatván a

Szunnyadozó lég bölcsőjét. Ég a földdel, éj a holddal, Szellő a fűvel, virággal, Ölelkezve, csókolózva

Szerelembe volt merülve, S a boldogság mámorától, Csorranó kéjek mézének Nagy sulyától lenyomatva,

Gyönyörűségekbe fulva, Hallgatott minden körültök, Ember, állat, fű, virág, fa. Csak a csillagok ragyogtak

Öröm mián fényesebben. És a tó halkan megrengett; Az ellágyult kősziklából Kristálytiszta víz szivárgott.

A szerelmes ég pediglen Éjpalástban átölelvén Álmodó mezőket, halmot, Örömének könnyét, áldó

Harmatot lehelt a földre. Mind hijába, mind hijába. A kerek föld minden kincse, Emberek varázsmunkája,

Kuruzslók mesterkedése, Szép természet bűje-bája, Tündérek csodás hatalma: Hasztalan mind, Dalimának

Kő szivét nem lágyították. Csak figyelt, csak ragyogtatta Szép szemének édes lángját: De magában mintha mondta

Volna: nem tudom, nem értem. A dúsgazdag ifjú kalmár Tengerekbe szórta kincsét, Homlokára hamut hintett,

S tengerparton, vadon erdőn, Hová a madár se ér el, Dalima nevét sohajtva Bujdokolván bujdosik, ha

Meg nem halt, mai napiglan. Ezután még feketébb lett Az elátkozott vár gyásza, És ameddig napnyugatkor

Sötét árnyékát vetette, Mindenütt kihalt az élet. Csontkeménnyé száradt a föld. A berekben mint a vázak,

Lombtalan meredtek a fák. Az előbb kövér mezőség, Aholott a gulya, ménes Válogatva legelészett,

S ropogott előtte a fű, Mintha lánggal égett volna; Most olyan lett, mint a szérü, S még kiégett szálait is

Zordonul süvöltő szélvész Messze hordta, mint a pörnyét. S mint az égett háznak hamvát, A szomorú gyász helyének

Rossz hirét elvitte messze. És aztán kerülte minden. Hogy ha távol, ismeretlen Vándor indult is feléje;

Istenfélő jámbor ember, Úrdicsérő jótét lélek Félretérítette onnan, Elmondván, hogy ott gonosz vár.

Nap után nap mult azonban. Egyik olyan, mint a másik. Egyalaku és egyhangu. Nem is változott a várban

Semmi, senki: a szépséges Dalimának ifjusága, Minden bája változatlan Úgy maradt meg, mint a sírban

Az örökkön égő lámpa. Jó, hogy sírni nem tudott, hát Egész búja - unalom volt. Csak az ég volt társasága.

(Minthogy onnan származott is) Ártatlan szép két szemével Nézegette ő napestig; Hogyan mennek, mendegélnek,

Kavarodnak, oszladoznak, S meg-meg újak kerekednek, De szüntelen váltakoznak, Soha, soha nem maradnak

A sok különféle felhők, Szakadatlan úgy, miként az Örökkévaló időnek Szárnyai hogy meg nem állnak,

Egyik szőke, másik barna, Ez vidám, az meg mogorva. Itten egy folt arany gyapju, Elfut mint a kergetett juh;

Amodább egy lomhán laffog, Mint valami anyatúzok, Unja a szem hosszan nézni; Majd amott éjszak-nyugatnak

Mint fölingerelt oroszlán Ágaskodva és bömbölve, Csattogó villámfogakkal Indul egy a békés tájon

Rémülést, iszonyt gerjesztő Szélviharos, jeges felhő, Mint valami terhes átok... Ah hogy még ez is kerülve

Tér ki őelőlük, oh, hogy Még a vész is retteg tőlük! De ki hát a vakmerő lény, A boldogtalan halandó,

Bölcs, bolond, ördög vagy angyal, Aki ott jön a fenyéren, S egyenesen tart a várnak, Nem törődve gyásszal, vésszel?

Milyen fegyver viselője? Melyik tündér adta néki Félelem ellen valóját? Térítették, integették:

Föl se vette, meg se állt rá. Zörget a kapun merészen. “Jámbor útas, jó halandó, Fordulj vissza, menj utadra!”

Mondja néki a cseléd mind. “Voltak itt már mindenfélék, Nagyhatalmasok, erősek; De segítni ők se tudtak

Se máson, de magokon se, S mind elvesztek, mind elhaltak.” Szóbeszéd a jövevénynek. Mit se hajt rá, csak helyet kér

Ablak alján a lugosban, Kő padon az éjszakára. A különös idegennek Csodájára a királyt is

Szólongatják, hogy kijönne. Nézi az tetőtül talpig, Mélyen bétekint szemébe; Azután nagyot sohajtván

Szemeit lekapja róla, S mondja visszafordulóban: “Adjatok helyet fejének; Ne féltsétek ezt a jámbort,

Mert ez már nem veszthet semmit.” Épen tiszta nyári est volt, Eperérés idejében. Mint egy óriás arany sas,

Kit lebegtében nyíl ére, A nap összekapva fényes Sugárszárnyait az égről. Lebukott a mély tengerbe.

És utána jött az éjjel Úszva-csúszva a látkörben Homálykarjait előre És előbbre nyujtogatva.

Fönn a mérhetetlen égnek Kékhomályos boltozatján A sötéttől bátorítva A szelíd, szerény csillaghad

Kezde már kipillogatni. Eleinte a kacérja, Végül a szemérmesebbje. A delelő verőfénytől

Mély álomba szenderített Vadon erdő most fölébred, A mezőn végig sohajtván. Elébb a rigó, utána

Csalogány elhallgat, alszik, Álmával beszélve, halkan Érthetetlen csicseregve. Égen-földön néma minden,

Még a szellő is meredten Bujik meg a bokrok alján, Ijedős, sápadt haraszton. Mintha valamire várna...

És valóban, nem hijába: Mert egyszerre szólal oly hang, Minőt még nem halla senki, Hogy az ég minden csillagja

Odanéze a lugasba, Ahol a csodás jelenség Halovány alakja fénylett. Mert felőle jött az a hang,

Úgy tetszvén tökéleteskép, Mintha gyöngén reszkető, nyilt Ajakán lebegne a dal. S ujja végén láthatatlan

Húrok zengenének, olyan Fényesek, fehérek, mint a Holdsugárok a sírszobron. Fájó volt a dal fölöttébb.

Mérhetetlen bánattenger, Mégis édes, mégis vonzó, Mint a vértanu-halálkéj, Melyben még vergődik a szív,

De a mennybe lát már a szem. Kínja édes és lövellő, Mint boldogtalan szerelmes Önszivébe mártott gyilka

Az utolsó csók kéjében. Majd azután elhalóan Oly szomorú, mint a gyászdal, Mit sötét rom ablakába

Éji órán sír be a szél A halálról, elmulásról... Melyre meghasadnak a fák, S elhervadnak, elszáradnak;

Kősziklák megrepedeznek S mint az őrült hableányok Mély örvények fenekére Lerohannak, temetkeznek...

Puszta szemmel látható volt, Ahogy könnyben úsztak érzőbb Csillagok sugárpillái. Legkeményebb fáknak ágit

Földig lankasztotta a bú. És a hegy vidám patakja Oly zokogva jajveszékelt, Úgy rohant el sebbel-lobbal,

Mintha város égne távol S lángjaiból özvegy, árva Hívogatná őt segélyre. Nagy elmérgült szenvedés, mély,

Gyógyíthatlan üstökös bú, Sok, sok átkos szerelemből, Elveszett ország bajából Ezer esztendő fájdalma

Összegyűlve mind egy szívben És egy átkos pillanatban: Ilyen szentté avató kín Szólt a jövevény dalában

Olyan szóval, olyan hanggal, Mely a földről föl egészen Fölhat a magas egekbe. De egyszerre némul a dal,

És utána egyet rezzen Ég és föld a néma légben, Halk nyögést hallatva, vélvén, Hogy a dalban szív szakadt meg.

Hát pedig - csodák csodája! - Nem szakadt meg a fájó sziv, Csak egy másik született rá: A legdrágább, legnemesb sziv,

A legszebb tündérleánynak Dalimának szűz keblében. És egy könnycsepp, a legelső Szivárvány szinében fénylő

Hulla a dalnok lantjára, Szerelemnek jeleképen. És amilyen szomorú volt Az idegen dala, olyan

Éltető vidám örömhang Csendül a gyönyörüségtől Reszkető híg tiszta légben Dalimának csókra nyíló

Rózsabimbó ajakáról. Melyre megvidul a bús táj, Elenyészik régi gyásza És nagy átka a mélységes

Pokol fenekére süllyed. Gondolatgyors repüléssel Ott terem a bájos isten, A tavasz, s behint pazéran

Üde zöld fűbársonyával S szende tarkabarkaságban Nevető virágcsoporttal Hegyet, völgyet és mezőket.

Illatos lombfürtözettel Ékesíti a holt erdőt, Bokrait megnépesítvén Beszédes madársereggel:

Hogy mire az ifjú hajnal Ragyogó sugárözönnel Önti el a várkörnyéket: Hálaima zeng a légben,

A mezőben, a ligetben, És a várnak minden tornyán Mint az égő lobogó láng Rózsaszínü zászló hirdet

Nagy örömöt, boldogságot, Hegyen-völgyön lakodalmat. Mert Dalima tud szeretni; Dalimának szíve éledt,

És a hetedhét országon Legszebb pár meglelte egymást. Mert az édes hangu dalnok, A különös jövevény egy

Nagy királyi vérnek sarja, Akinek szép birodalmát Töméntelen tátos csorda Elfoglalta, elrabolta...

Hanem meg volt írva róla Végzetek titokkönyvében, Hogyha népe bűneért ő A legszörnyübb büntetéssel:

Tudniillik ifju szivvel Száz esztendő elfolyásig Szeretni s nem szerettetni - Egy maga megszenved akkor,

Bujdosván szünetlen, végre Megtalálja a kerek föld Legszebbik tündérleányát, Kinek kő szivét csupán ő

Tudja meglágyítni dallal: Mert legszebben, szomorúbban, Fűbe, fába, kősziklába Életet lehellő tűzzel

Varázzsal csak az dalolhat: Akinek nincsen hazája S másikat nem tud szeretni. Most letelt a kínos száz év.

Dalimának népe fölkelt: Férfi, asszony, apró és nagy: Ő a lányok, asszonyoknak, Férje a hős férfiaknak

Lőn vezére és elmentek, Elverték a tátos csordát, Visszavették tőlük a hont, Azt a szépet, azt a drágát,

Melynek párja nincs a földön. És azután uralkodtak Dicsőségben, boldogságban, Szerelemben, békességben

Sokáig, nagyon sokáig. Örökké, s mai napiglan Élnek, hogyha meg nem haltak.” Eddig így a jávorfácska.

Még tovább is mondta volna Tőrül-hegyre híven szépen, Milyen boldog lőn a szép pár, Hogyan éltek éldegéltek

Örök csókkal, öleléssel, Milyen téjjel, édes mézzel Folydogáló gazdag ország Volt az ő tündér hazájok...

Ah, de én nem hallgathattam... Mert szivem nagyon megfájdult; S elbúcsúztam, megköszönvén Ilyeténkép szép regéjét:

“Kedves, énekes, jó fácska; Mi dalodban szomorú volt, Áldjon meg az isten érte, Rólam is, nekem való is;

Jólesett fájó szivemnek, Mely csak a búhoz van szokva. Nagy örömről, boldogságról, Szerelemről, nyert hazáról

Énekelj a boldogoknak, Mert ezekről szóló daltól Az én szívem meghasadna...” S aztán még egyet inték,

Mert a köny elfojtá szómat...