Mikor nyugosznak már békén, mikor Az ezeréves sírok szentjei? Mikor nem bántják ősök álmait Az unokák garázda vétkei?...
Oh! - az igaz magyar hazafinak Nemcsak éltében kell lakolnia; Galád utódok bűnei miatt Sírjában is meg kell fordulnia!
S nincs a haragos égnek mennyköve, Mely megüsse az ily gyalázatot? Mennykő, villám! - Hová is gondolék, Hisz már az is megvásároltatott!...
Vagy a napok és csillagok ura A napot rájok sütni engedi? Hát mit csináljon! - Hisz maguknak ők Napot aranyból tudnak önteni!
Vagy a gaz mellett nincs többé virág? A tengerben többé gyöngy nem terem? Végkép kiélte már magát a föld, S arany nincs többé meddő méhiben?
Örök borúban állott meg a nap, Hogy fény az árnyék mellett nem szökel, S a földet örök éj csillagtalan Egy alakú borúja födi el?...
Nem, nem! - Ne higyjük, van még a mezőn Tán a gyomnál is sokkal több virág! Tengerfenéken sok szép gyöngy terem, S az árnyék mellett több a napvilág.
Oh, csak a földön, emberek között Gazok mellé dicsők nem termenek. - Mert isten számol a sors vétkivel, De árulót ember büntetne meg!
Tél van fölöttünk, meglehet, midőn Vékony sugár mosolyg a hon egén; De egy virága van a télnek is, S ez egy virág az örökzöld remény.
Remény! - Óh, most hallgatnom hagyjatok, Mert könnyet tán, de szót nem ejthetek... Csak egyet kérek: hogy ha jő a nyár: A mennykövek közt én is ott legyek.
Ti, sírokon élődő hienák, Ti, koporsónak éhes férgei, A szabadság futó vadjainak Szivtelen üldöző vérebei...
Nem könyörgök már nektek ezután, A kérelem nem fog tirajtatok... Átokra hívom föl anyátokat, A hazát, kit ti - elárultatok!...
Tudjátok hát, hogy e hon tetszhalott, Mert a méreg nem jól kevertetett; Nem holt ő meg, s fel fog támadni még... Sírjában jól felismert titeket.
Ti éhesen oda rohantatok Utósó ékeit elorzani... De jaj nektek! a gyalázat kevés... Megtorlásul vér fog patakzani!...
És bűnhödéstek oly kicsiny leszen; Csak ami kínt és szenvedéseket Egy élet elbír, és ész kitalál... Csak ily itélet lesz fölöttetek.
Potomság! - Kebletek csak egy pokol S a szív elkárhozott lélek leszen, Mely saját véretek lángjainál Égni fog és kinlódni szüntelen!...
De bűnhödéstek oly kicsiny leszen... Vagy mondjátok csak: mi volt bűnötök? Egy nyelv megrontott egy nagy nemzetet És a díj érte: percnyi örömök.
S a nemzet milliója szenvedett Át nem csak egy - tíz emberéleten... Egy cudarnak órányi kéjeért... Hah!... bűnhödéstek oly csekély leszen...!
De emberektől ne irtózzatok, Mind tiszták itt a többi emberek, S ki volna az, ki bűnhödéstekért Hóhértokká lenne - fekélyesek!
Nektek való ez, végezzétek el: Elárulva majd egy a másikat Kész lesz bűntársát elhóhérlani... - S e végrehajtó lesz az - öntudat!
Föl vagytok írva! - Tudjuk, kik valátok Rossz szellemek szörnyű szülöttei! Ne bújjatok az örök gyalázattól! Nem rejtenek el ég-föld űrei!
Halhatlanítva vagytok a dicsőkkel, S bár lenne égben bűnös árnyatok, Egy nemzet átka oda is elhangzik - Nektek sehol nem lesz nyugalmatok!
Ti nem kerestek dicsőséget, hírt, Sötétség ocsmány denevérei; Prédát lesétek egy nép éjjelében, Míg eltakarták vészfellegei.
De örök bűnhödésül neveteknek S tetteitek hirének élni kell, Míg él a nemzet, bűnötök mártírja, Hogy sírotokra átkot szórjon el.
Midőn e nép földingató erővel Szabadságért vívott: hallgattatok; Hitványak! - hisz a nagyok erejével S erkölccsel szembe ti nem szállotok!
Ti ekkor imádkoztatok a sorsnak, Hogy hozna vétekűző éjszakát, És zivatart, melyben ne tudja senki, Ki adja el a nemzetet, hazát.
S a könnyelmű sors vétkes haragjában Vitt százfelé sujtó förgeteget, Mely fölgyújtá belháborúk tüzével A megfáradtan alvó nemzetet,
S a vérnek, mely folyott hazát szerezni, Most száz felé kell ömölnie, De megromlott honáruló nyelvektől - S megszűnt dobogni a nemzet szive...
Hallátok ezt elkárhozott árnyékok? Meghalna erre a jók szelleme, Habár azt halhatatlanná teremté A hazák és világok istene!
Látom, mint rohantok a lég ürében, Koporsótokban szökdel testetek, Mig a miattatok meghalt dicsőké A sírban imádkoznak értetek!
Cookies on Poetry Cove