Illanó felhők az égen, Játszi árnyak a mezőn. Jár a szellő körülöttem Szeliden, lengedezőn.
Közbe-közbe sebesebben Suhan el a habokon, Odaszólva érthetetlen Túlvilági hangokon.
Hidegen, verőfény nélkül, Haloványan, álmatag Ki-kipillant a felhőkbül, Majd meg elbólint a nap.
Nézem e játékot, nézem, Hallgatom e halk morajt. Mit jelent az árny a réten, Szél a habra mit sohajt?
Azt jelenti az az árnyék: Ember, nézz meg engemet. Földi lét - tünő árnyjáték; Ma nekem, holnap neked.
Nincsen itten állandóság; Ami él, mind elmuló. Csak maga a mulandóság, Az az örökkévaló.
És az a türemlő hullám, Kis bujár hab mit gagyog? “Ember, ember, ide nézz rám, Lettem és már nem vagyok.”
És a ringó, kergetőző Millió hab a tavon, Váltakozva majd egy bölcső, Majd meg egy-egy sírhalom.
És ez így megy mindörökkön Mindörökké, föl-alá. Így ölelkezik a földön Születéssel a halál.
És csak egyszer! és csak egyszer? Az idő, tér végtelen, S újra többé itt az ember Soha többé nem jelen?
Kiderül a felleges ég, Visszatér a szép tavasz, S soha e mindenségben két Falevél nem ugyanaz?
Hát ha mégis, újra itten Igy, ahogy most, valaha... Az örök idő-keréken Visszafordul a “soha?”
Soha többé, soha többé! Szív, hogy ezt elviseled! Emberagy, a “mindörökké” Őrületbe hogy nem ejt?
Megnyugvást, vigaszt mi adhat? Kérdezed, mi volna jobb? De hiába, tenger és nap Nem felel, csak mosolyog.
Mintha mosolyogna rajtam, Gondolván: szegény bohó, Árny után kapkodsz, azonban Fut előled a való.
Hasztalan a mult, jövendő Titkait mit keresed? Feleled, hogy mindakettő A jelenben csak tied.
A teritett asztal itt áll, Rajta a sok jó malaszt: Lesve várva, jön-e több tál? Még utóbb éhen maradsz...
Cookies on Poetry Cove