Fájt-é már szívetek a gyorsvonatban, Hallgatva lágyan zúgó kerekét, Át néma síkon, holdas alkonyatban, Nézvén az ablak sötét keretét,
Min úgy tünik a táj át, tovafolyva, Szeszélyes rajz, mit gyors kéz letörül, Mintha bús művész bús vázlata volna, Ki száz képet kezd, s egynek se örül?
És őriz-é a lelketek ily tájat, Mely tovaszédült a vonat mögött, De mégis emlék, s mégis egyre fájhat, Bár múlt takarja, s messzeség, örök?
Tán tört íve egy híd vén vonalának, Vagy egy idegen országúti hárs, - Ránéztetek, s akkor sírt fel a bánat, Fülkétekben a titkos utitárs...
Egy ismeretlen, bús kis állomásnak Képét így őrzöm, vitt a gyorsvonat, Azt hittem akkor, hogy öröm vár másnap, Mely felzendíti rekedt sorsomat,
S künn messzi sík mélyült a végtelenbe, Távol hegy rémlett, kettős, lomha kúp, Mintha egy roppant teve púpja lenne, S a holdat vinné, sárga, nagy batyut...
S egyszerre csüggedt, sötét karavánok Búját küldte a táj, mit az éj rajzolt, S oly céltalannak rémlett, amit várok, Hogy szívem lüktetve lökte a jajszót:
“Ó, vágyam, vágyam, sivatag hajója, Hová viszed fantasztikus batyúd? Holdbéli kincsed? hisz régen homokba Fúródott minden szép és boldog út...”
S szívemben itt van most is ferde rajza Az éji látomásnak, s felremeg, Ha kicsiny üdvért vaskorbácsu hajsza Új útra vérzi fáradt lelkemet.
Ó, az az éj, nagy fekete lován Lobogó, fehér felhőburnuszával, Mint komor arab üget tétován, S örök társam a Szaharákon által...
Cookies on Poetry Cove