VERGŐDÉS

Ó, éj... csuklóm lelankad, és bénult ujjaimhoz Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek. Egykedvűn bámulom... egy perc... és nem merek Tovább nézni e kézre, s a lámpa fénye kínoz.

Ó, hűsítsd, éji lágy lég, asztalra csüggedő főm! Hadd higgyem: simogatva anyuska ül ma itten, Kinek érintésétől halkan billent s szelíden Fiatal térdei felé remegő bölcsőm...

Hiába. Kimegyek, s a párás parti kertet Remegő térddel járom, s a nyúlt folyó-szalag S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt Torz óriássá puffad, s bús szimbólummá dermed:

Istenem, kik ezek? e szörnyü gyermekek, Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják? S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját, Mik bizton elballagnak az örvények felett?...

S e rajban tóduló emlékek mit akarnak? Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor: “Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak...”

S gyermekvágyak búsítnak, sok régi, drága estém: “Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok, Maga az első padban üljön, ha prédikálok...” ...S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?...

Egy asszony kellene... ne lenne más, csak asszony, Kinek csak víg enyelgés, ha fáradt homlokom Kecses mellére hajlik, s tréfa, ha átfogom Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;

Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít, S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit, Míg halkan felnevetnék... egy asszony kellene...