Jaj de furcsa érzés,
Vén fiúk, szegények,
Ráeszmélni: nem vagyunk már
A régi legények!
Hajunk közt az első
Könnyű, finom dérrel
Fordulni a szép nők után
Megriadó vérrel.
Látni: míg nézésünk
Ringásukat issza,
Hogy ők immár, uramisten,
Nem ránk néznek vissza!
Tudni: hogy ha búgnánk:
Ölelj meg, virágom! -
Nem az lenne legszebb nóta
Nékik a világon.
Jaj, pedig a vágyunk
Csupa bús mohóság,
Mintha mind egyszerre nyitnak
A megkésett rózsák.
Most tudnók a szót, a
Legfájóbb sóhajtót,
Most esnék jól legvadabbul
Berúgni az ajtót.
S jaj, a bölcsesség, az
Agg tanítómester,
Váltig dörmög a fülünkbe:
Lassabban a testtel!
Vigasztal fogatlan
Szája régi jókkal,
De mit ér egy bukott császár
Széthullt légiókkal?
Volt dicsőség? nem volt?
Szívünk sohse bánja,
Csak még volna, vén cézárnak,
Egy rabszolgalánya,
Akit sírva híjjon:
Ölelj meg, virágom!
Hiszen látod, azt se tudom,
Éltem a világon?