“Szent őrületben a költő szeme...”
Hogy is mondá a régi mester, Shakespeare?
Az én dalomnak fáradt üteme
Szent őrületben felszárnyalni nem bír.
A lantom gyönge, vagy a hitem-e?
Nem ül ki ihlett homlokomra szent pír,
A finoman hajlított halk rimek
Horga a mély fölött gyáván remeg.
Zord partokon ül s didereg a horgász,
Arany halak, suhanó aranyversek,
Hol késtek? Zúgó világtenger-morgás
Vad hangjai szelíd zenére nyersek,
Szédít a szörnyű világörvény-forgás,
A lázadt habból ferde szörnyek kelnek,
Világnyelő, roppant Leviathán...
Szigonyt rávetni ki volna titán?
Késő utód, ki versem olvasod majd,
A bús partról búsan köszöntelek,
Az orkánból feléd küldöm a sóhajt,
Búgó csigát, mit a vad ár kivet,
Ó, tartsd füledhez, lesd ki a búgó jajt,
És kétszeresen örüljön szived,
Örülj, hogy szebb kor habja mossa térded,
S örülj, hogy őrült búnkat meg se érted.