Ó, a hajnal! fehér felhő kar-ingben S biborban, új és fénylő kezdetek Szent papjaként jő, s őt köszönti minden Szelíd s halk áhítattal, reszketeg:
Hát én, ki a vak utcákon keringtem Szívem csitítva, mely üres, beteg, Mint várjam őt, ki úgy emeli zengve A napot, mintha arany-szentség lenne?
A felszikrázó útakat taposván A víg városban hallgatag ödöngök, - Egy boltajtóban vézna trafikoslány Áll, árva, bús ürgécske, kit kiöntött
A fény, a forró arany-árvíz, s most tán Mereng a szépült fák s arany göröngyök E reggelén; s kis álmán érzeleg - S szólnék hozzá: Testvérkém, értelek!
Szólnék: Testvérkém, mondd, hát jó a fény? Az arany hangyák, mik bizsergőn bújnak Halvány bőröd alá? s az új remény, Mely most, mint rezge fénysáv bús lebújnak
Oldván, úgy csillog a szív rejtekén, Hogy hátha már derűt hoz ez az új nap, S ma minden messzi emlék s távol álom Ragyogni ömlik össze üdvre válón?
Testvérkém, szertelen és mégis olcsó Kis vágyaid, míg meghatottan nézlek, Találgatnom most bús lelkemmel oly jó: Hát mit vársz? esküvőt? vagy ami még szebb
S merészebb: tán kalandot? szívet oldó Mosolyát egy szép, divatos szinésznek? Vagy tiszta rajzzal ring föl, mintha nemrég Vésted volna szivedbe, némely emlék?
Első szerelmed tája tán? - egy kedves Dombhát s vén útja, mely lomhán ivel, Nagy, mélyzöld fenyvek friss esőtől nedves Árnya s az ég fönn, szép felhőivel?
A régi séták? - hogy reá ügyet vess, Leste az ifjú, - szép volt? - s hogy kivel Viteted holmid, s kinek akarod, Ha meredek jön, nyujtani karod? -
Úgy, csak merengj, kivel most szótlanul Csevegnem jó volt, kicsi trafikoslány, S ne érezd, mint én, hogy ragyog, de múl A dús perc, és a szívbe sohse mos tán
Mély medret a derű, csak szétlapul, Mint fáradt gőzü, beteg aranyposvány - Isten veled! - és rám se nézz, míg loppal Megyek, s lomhán elnyel a józan nappal...
Cookies on Poetry Cove