SÓHAJ

Mint túlédes, setét, únt kávéházi lőrét, Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb...

Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes, úri Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot, Oly lágynak és szelídnek rémlik, bár elcsigázott Orcámat megütötte, s tudom, redősre gyűri...

Már gyakran, ravaszul s élvezve s betegen Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék, Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem:

Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától, Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón S lágyan... s kedvenc parfőmjét agyzsongulásig szívom, Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától...

S jaj, van hogy vígan szólok: már kisvárosi élet Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir, Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír, S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett.

S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kin átka Életemről letelt, s bízón a szürke dolgok Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott Titkok ők, s fanyar mellük új bú tejét kinálja...

Im, most is... tenyerem arcomhoz szoritom, Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak! S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton...

...Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen Metélné lágy szívem, s mint durva felcserek Kontár kése nyomán a finom, dús erek, Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifju éltem!...