Hunyorgva néz felém mint szürke, ébredő szem,
A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég;
Ajkam álombeli, szelíd csókoktól lágy még,
S még szunnyad tarka ingem, petyhüdten és redősen.
Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem,
Amint elferdült árnya a hűs padlatra dűl?...
Vén, robotos ruhám a széken feketül,
És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem...
Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel
Egy ócska, furcsa térkép... s eszembe ötlik álmom:
Könnyű hajóval jártam nagycsendü óceánon,
S banános szigeteknél suhantam el az éjjel.
Úgy volt, hogy lábadoztam, s gyengén, párnákba gyúrtan,
Öblös karszékben ültem, szemközt a fénylő víznek,
S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek,
Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran...
Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók!
Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!...
Lassan felöltözöm, s míg fázva, félszegen,
A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok,
Ti, vártok ócska ajtók, elsárgult névjegyek,
Sárral befent lábtörlők... s ha este visszatérek,
Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb,
S ha gyáván sírok én, szelíden tűritek...