Kik összegyűltetek ma e teremben, S kiket meleg fényével átitat Csodákra váró, méla mélyü csendben A szívekből kigyúló áhitat,
Köszöntöm ím a bennetek parázsló Tüzet az idők komor hidegén, Legyetek üdvöz egy nemes varázsló, Egy tiszta költő arany szigetén.
Igen, míg künn a bús kor rossz viharja Vak hullámokkal zúzni fenyeget, S a vén világot jajgatni kavarja, Hajókat sújtva és reményeket,
Ó, jertek, megpihenni, felpihegni A parton, ahol megtörik az ár, Ahol a vad vész verve búj lihegni, Mert Prospero varázsvesszője vár.
Igen, őhozzá menjünk mind mi most el, Hozzá, ki mint az, kit Shakespeare beszél, Mint Prospero, a bölcs varázslómester, Szelíd szigetjén elvonulva él:
Míg hömpölyög körűl a tenger árja, Az ő szigete enyhes csodatáj, Hol trónra visszahívtát csendbe várja Tündéri szolgák közt a halk király.
Itt, hogyha botját emeli a mester, Lebegve árad édes, lágy zene, Mely mondhatatlan mélyekből remeg fel, Mintha a föld bús méhe zengene,
Mintha új lelket öltene az ős por, Melyből az ember szíve vétetett, S mély sóhajjal az édenkerti őskor Vágya rázná a lombos vétkeket.
S tovább emeli vesszejét a mester, S míg muzsikálnak a fák és kövek, Az alkonyégen táncos, könnyü testtel Ragyognak fel nagy, szűz csillag-övek:
Fényükből Isten szeme néz le égve, S új Göncölként gyúl a sziget felett Hét hófehér pecsétü tiszta Béke S ibolyás sarki fény: a Szeretet!
Ó, jertek, jertek e tündérszigetre, Vad tengerek bús száműzöttjei! Itt balzsam vár a sebbel vert szivekre, A jó varázsló kebelére hí;
Nincs rossz dagály, amelynek nincs apálya, A bomlott hab ma zúg, holnap siket, De áll a költő-megszentelte pálya, A dús, vigasztaló, örök sziget.
Jertek, hadd hallja a sziget királya, Hogy ujja nem ver meddő húrokon, Hogy szívünk meleg és piros korállja Az ő szigete földjével rokon:
Vigyük e szívet hozzá mindahányan, S hű seregét, mely meghitt körbe gyűl, Hadd hallja zengni a zenés magányban, Üdv Prosperónak! - nincsen egyedül!
Cookies on Poetry Cove