Még hull a nyári fények zafir, rubin, agát Esője, szinte zeng, de már borús e zengés, Selyembevont bokákkal borzong már a merengés, S fájó cimpákkal szívja az elmúlás szagát.
Már oly valószinűtlen, hogy édes volt a nyár, A déli óra úgy zeng, mint egy bús arany éjfél, Melyen elénk a Múlt, mint holt, szelíd személy kél, Mint reszkető kisértet, kit sírja visszavár.
Ó, árva már a lélek, csak fájdalmait érzi, Mint sugaras álmából feleszmélő beteg, A szem szétnézni sem mer, a hervatag hegyek Rőt orma vérontások vad foltjait idézi.
De barna közönyében, se derüje, se gyásza, Hallgat a völgy ölén a vasfényű ugar, És várja az ekét, mely gazdag és fukar Méhét felsebzi újra, zord dacra, ősi nászra.
S ó, ujra verejtékez az emberi Reménység, E nagy, makacs paraszt, s merőn előre néz, Lenyomja bús ököllel a zökkenő, nehéz Vasat, míg nyögve enged a titkos, néma mélység.
Ó, így talán a jobb: ha seb sajgása bánt, Ne is kötözze halk Múlt, illatos patyolat, Jaj, áttörhet a vér a lágy kendő alatt - De áldott a kemény kéz, mely a jövőbe szánt.
Ó, így talán a jobb: mindig új, szent vetések Zöld sarjadását várni a vak ugar alól, Míg majd igaz Tavasz pacsirtahangja szól, S hallgatják arcra rogyva mind-mind a szenvedések.
Ó, így talán a jobb: győz a szivek reménye, S a Sátán katonája, a rettentő Jelen Örökre összeomlik egy drága reggelen, S mellén kialszik véres érmei komor fénye.
Cookies on Poetry Cove