Ősz, ősi isten, gazdag és unott, Kinek halovány ujjai közül Aranypénz hull, s aranyaid unod, És bú sárgáll halk mosolyod mögül,
És fonnyadt ajkad hűvös dalt fütyül, Köszönt ma csendes, koldus rokonod, Ki sütkérezve a bágyadt napon, Halk, arany szekered útjába ül,
És hulló aranypénzednek örül. Ülsz trónodon mélán és egyedül, S nagy sárga szemed olykor lehunyod, S nem nézel ránk a fellegek mögül,
Mikkel a tájat, rosszkedvű dohányos, Füstbe borítod... És bánatos és buja karnevált Tartasz érett és fáradt parkjaidban,
A roskadó fákon tömör brokát... De arany sípján a sötét csalitban Zenélni kezd az elevenre vált Ősi bánat, mely milljom éve itt van
Elrejtve rögbe légbe, fűbe, fába, S megrázkódnak a... Nézd, híres, kényes tüzeidből mi marad? Ó, hogy lehet, hogy élsz? hisz minden elveszett,
S elejtett minden aranyfonalat kezed, Mely a lét vak labyrinthusán átvezet, Téli kemencének tapasztást... bölcsesség-sarat, Melege nincs, de füstje könnyekig marat...
A gőgös isteneknek, ó, mi célja még veled? Vagy tán csak arra jó tikkadt, bús lételed... S ha már szemednek nézelődni, az se jó, Mert fáradt s elgurulna már e bús, színes üveggolyó,
Elnézni a sok furcsa partot, merre visz a céltalan hajó, S untatja már a fény a rajta lágy arannyal átfolyó... Ha már a nagy tüzekből, mit az ifjúság rakott, Bölcsességed repedt kemencéje melegül,
Melynek több a füstje, mint a melege...
Cookies on Poetry Cove