Olvasóim, bús magyarok, Miránk csupa pech agyarog, Mivel Az idei nyár mivelünk
Borzasztó dolgokat mivel, S mi viszont káromkodást mivelünk. Mert ez a nyár, Ah, direkt rettenetes ő,
Először is jött ővele Egy kedves, Nedves Országos eső.
Negyven napig ömlött s csepergett, És naponta Pont a Nyakunkba pergett,
Vígan a gerincünkbe kúszott, Emlékül tett bele egy csúzot, S torkunkhoz való viszonyának Szintén következménye lett:
Mert torkunk, a bohó torok, Egy gyíknak adott életet. Katarrhust kapott minden gége, És náthás lett az orrunk vége,
S kérem szépen, Az imént éppen A Tátrából is kaptam egy lapot, Melyben a lomnici csúcs írja,
Hogy ezt az időt ő se bírja, S a szegény csúcs Direkt csúcs hurutot kapott. S a korzó csupa sárvíz,
Eláznak a hölgyek, S az alföld csupa árvíz, Eláznak a völgyek, A Tisza, az ismert nevű folyam,
Egész komolyan Utánozza a másik Tiszát, És mindent túlzásba visz át, Gátat tör, rombol, zúg, ropog,
A félalföldön átrobog, S miatta nem lesz aratás. De legfőbb elemi csapás, Valljuk be, mégis csak az lenne,
Ha a Tisza Díszpolgárként ömölne Debrecenbe. S a sok esőben az se csoda, Ha több ízben,
Debrecen színészei is Benne maradtak a vízben. Mert bár kitűnő hely Nyiregyháza,
Ott a színnek Nem megy háza, S így, kedves olvasóm, Olvasók bátra,
Ne ijedj meg, De nem maradt más hátra, Visszajött a társulat S jobb bevételt itt keres ő,
S az országos eső után, jaj, Újra itt lesz Zerkovitztól az Aranyeső!
Cookies on Poetry Cove