OKTÓBER

A levegő hideg, kék és merev, S sziszegve metszi éles cirpelés, Mint bánya mélyén a kék érceret A zengő fúró. Már a fény kevés.

A sötét ég tisztára van seperve, A láthatár fakó vonal, üres, - Vízszintes közönyét ezüst s veres Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.

Október. Pompa és szín nincs tovább. Ó, mikor még arany fény lihegett, S tömör bíbor és roskadó brokát Fedte a kéjes, ájult ligetet...

Már meztelen az erdő. Végesvégig A züllött úton roncs, bú és szemét. Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.

Ősz, fáradt isten! - csendes és unott, Kinek halavány ujjaid közül Arany hullt, s már aranyaid unod, Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekül.

Szemed sárga, hűvös nézését küldd le A szívemig a hervadt végtelenből, Ím hozzád búsan és keserűn leng föl Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...

Mért élek én - s boldog mért nem vagyok? Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó Magány? - és máskor mégis mért sajog Magányért lelkem? Ó, lélek, te forró

Tropikus homok! mért hajtasz virágot: Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent? Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...

Ó, ez a vak, szeszélyes földi élet Adott-e kincset, mely ma is enyém? Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett, Nem halt el róla szomorún a fény?

Mily szent iramban nyargalnak a lázak, S mily sánta mind a beteljesedés... Ez hát az élet-lecke? - e kevés Bölcsesség? - ez a lemondó alázat?...

És mégis, míg elnézem csendesen A vízesést, mely mint roppant szalag, Ezüst gépszíj egy örök kereken, Az esti sziklán zúgva leszalad,

- Kitárja újra reszketőn, sután Kelyhét a vágy, a lélek bús virága, Az árva, bíbor kelyhet minden drága Nagyszerűségek napfénye után...

És fáj az elmúlás... mint egykor, régen, Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök, Ebéd után, kora őszi sötétben Ültem az elhagyott asztal mögött:

Szomorkodtak a félbehagyott étkek... Poharak alján tompa tűz... a torta A halvány tálcán búsan bújt csoportba... S egyszerre, furcsán, szememben könny égett...