Ó, vén Odysseus, víg szimbólum, te boldog
S merész: ezer viharban derűsen szállni révbe,
Ki életem hajóján már csüggedezve bolygok,
Szemem ma hadd merítsem a drága dal vizébe,
Mely híres útaid körül gyöngyözve árad,
S feledjem, hogy hajómon patkányok raja rág:
A szennyes, vaksi gondok, s hogy édes Ithakámat
Távol ködökbe rejti ez örvényes világ...
Most hadd higgyem: sziget jön: egy óra, napsütéses,
S az összehajló percek susognak, mint a hársfák,
S közülük idegen királylányként az édes
Öröm lebeg felém, és ajkamnak, a búsnak,
Árkába becsókolja békítő kacagását,
E zengő, halk ezüstpénzt, halotti obulusnak...