A szürke éj kóbor lovagja lettem, Mint egy beteg, unalmas trubadur, S amint az est sok groteszk árnya lebben, Megindulok, merengve, szótlanul...
Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák, Pirulnak az eső utáni tócsák, Hidegen villog a kék kövezet, Kápráztat és vezet...
Az égen felhők szállnak, szomorúak, Nehéz párájú, sápadt, bús rajok. Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak A földi, párás, fájó sóhajok...
Körül a sok komor körrajzu kőház - Megannyi szfinx - a szürke éjbe méláz; Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le, Komor ablak-szeme...
Ó, ott belül e falak nem ily némák: Sírnak, hörögnek, halnak ott talán, Ilyenkor kúszik vergődő problémák Hűs kigyóteste a lelkek taván;
Megremeg fogaim közt cigarettem Hamva lehull szürkülő permetegben, S közel valahol bús ária csendül: Egy dal Chopinbül...
Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel, Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?... S ím barna oszlopsorként zöld ivekkel Elém tárul egy fűszeres fasor,
Már itt az erdő sűrü lombja hallgat, Körülvibrálnak illatos fuvalmak, Mellemből egy halk sóhaj tör utat, S megejt az áhitat...
Az örök templom, a sok zsolozsmás ág Reámborul, könny futja át szemem, Egy gyermekkori édes, halk imádság Bűbája száll át árva lelkemen
S csak néha nyilall szívembe a kétely Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el, Szent áhitat, te békés, tiszta, mély, Ha elröpül az éj?...
Cookies on Poetry Cove