A ritkás ágak zöldjén átveti A messzi nap a sűrű sugarat, Mint végtelen aranysodronyt, egy égi Vezeték dús hálózatát, s a fák
Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák, Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül: A földnek a Tavasz telefonál... És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,
Feszűl ezer kis lombkeble keményen, S a város, ez a bús, tüdőbeteg Gyári munkás is mozdul: karjait, A vézna gyárkéményeket kinyujtja,
Beszippantja a távol illatot, És mámoros, gyulladt dalokba kezd. Ó, gyúlt világ! ó, drága március! Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja, - a villámló ablakokban Celzius-létráját riadva kússza Az izgatott, rab higany-szál: a vén, Hűlő világnak újra láza van:
Trilláz a fényben reszkető magas Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye, S rekedt autótülök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt Az utcakő gránit feleselése, Harang, rikkancsok, anda zongorák Skálája a politúros homályból
S az emberi lélegzés halk zenéje Szédülten szaporázza ritmusát... Ó, most minden zugát e messzi gömbnek: Tág tengerek zöld ínyü habtaréját,
Folyók parallel partját, ifju erdők Testén az átnyilalló édes allét, A földeken a millió barázdát És minden városok sűrűn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan Gigászi fogsort, felvonagló ajkat, Hogy vélük a setét föld felrikoltsa
Örök dacát a titkos végtelenbe: Ó, élet, élet, élet, Március! S konok trónusán reszket a Halál.
Cookies on Poetry Cove