Már éjfél régen elmúlt, már szőke csillagok
Nyugat felé szelíden, álmosan pihenni szállnak, és a vén Halál,
Ki szüntelen arat, az éji bús munkától ő is fáradt már, szegény,
S tudom, csömörrel és ásítozva elfeküdt kissé egy temető hűvös füvébe.
Én is, önmagam Halála, ki szívem ölöm, és aszú és selymes vágyaim
Szomorú őszi rendjét komoran kaszálom,
Most megülök, s nem kell semmi, most a gyötrődés se kell,
Lehajtom a fejem, és mondom: álmodozni volna jó.
Drága, drága valakim, alszol-e, szép, élő és izgató szobor,
Kis, félszeg élet-szertartásaim istennőszobra, alszol-e?
Imáim s fogcsikorgatásaim úrnője, kit sovány, fáradt karom
Égig emel, hogy nékem is legyen az égben valakim,
Tekints le rám, szeretnék most nevetni boldogan s elálmosodni boldogan.