Ó, ifjuság! már fényed, a messze fény
Alásüllyed, mint távol az éghatár
Mélyén letűnő drága csillag,
S vak vizen ing tova lomha gályám!
Így, férfigondok barna fedélzetén,
Míg sors sodor, mint gyorsrohamú vad ár,
S míg forgató örvények nyílnak,
Így mulik el botor éltem árván,
S ülök s szivemre lebben az esti bú,
S szárnyával, melynek pelyhe sötét selyem,
Úgy ér, mint tó fölött ha fecske
Csap tova, s lágy gyürü kél a vízen.
S kérdem: borongsz hát újra ma, rest fiú?
S szelíd igent int csüggetegen fejem,
S emlékek sírnak, mintha este
Hársak ezüst dala fájva zizzen.
S a hársak közt jár, s néha megáll a vágy,
És méla bottal rajzol a bús utak
Porába furcsa figurákat
S drága betűt szeretőm nevéből:
S eszembe jut, hogy isteni válla lágy,
S a hűs haj kékes árja a karcsu nyak
Szelíd lejtőjén átfoly, s bágyadt
Szép szeme nedves a vágy hevétől.
S szilaj jajom kél: hajnali bíbor ég
Alján kigyúló zöld ragyogás: sziget!
Ó, vársz még, távol, boldog Élet,
Hol sohasem lesz az alkonyom bús?
Avagy fordítsam már a siró kerék
Kormányát bárhogy, part sohsem integet?
Amerikámat, amíg élek,
Sohse lelem, szomorú Kolumbus?