Szerkesztőm, édesapám a betűben, Hadd köszöntsön e dadogó levél, Bár óda járna néked, nagyszerűen Csillogó homlokú ének, kevély;
De mindegy: az sem zenghetné ki hűbben, Ki vagy nekünk, s képed bennünk hogy él, Mert minden toll erőtlen és lapos toll Méltón dicsérni Téged, jó apostol!
Mégis, szemedben - hadd hirdessem én - Mélységes és komoly lánggal világol Valami makacs, égi, tiszta fény, Valami a Betlehem csillagából,
Mely akkor gyúlt ki az egek ivén, Mikor kincset szült lenn a földi jászol, S nem tudta a vak éjben senki még, A barmok közt mily csoda lelke ég.
Igen, szemedben csillant meg először Mindig a magyar öröm csillaga, Ha észrevetted, hogy halkan előtör Egy-egy új érték színe, illata:
Fényedben látták meg, és figyelő kör Így gyűlt köré, s többé nem volt maga, Győzött a Fény, a bús homály levásott, S indulhattak a magyar Messiások!
Igen, ím vallom, bár szerénytelen Dölyfnek vegyék, de vallom, ki-ki lássa, Mi voltunk, új költők, erénytelen Korunknak sok hős, ifjú Messiása,
Általunk lett e zord és fénytelen Ország a fényeseknek büszke mása, S Európa vak zugán a bús magyar Nagyot s szépet csak általunk akar!
S Te tetted ezt! s jöttén a kornak, annak, Mikor büszkén ráeszmél Hunnia, Hogy a népnek, ha ily kincsei vannak, Nem lehet a Balkánba hunynia,
S a szellem harcába velünk rohannak, És kísérő fényünkkel gyúl ki a Feltámadó ős nagyság drága lángja - Te is velünk léssz, hű vezéri fáklya!
Addig? ó, addig folytassuk tovább Átkozott, áldott magyar életünket, Ragyogva, zengve éjen s poklon át Vigyük sebes szivünk és ép hitünket,
S ha néha egy-egy óra enyhet ád És körbegyűjt, mint most e csöndes ünnep, Némán, erősen szorítsunk kezet Az uton, mely csillagokba vezet!
Cookies on Poetry Cove