LÁMPAFÉNY

Lámpám, öreg butor, szelíd és furcsa törpe, Ki nappal elhagyatva válladra ejted árván Porcellán süveged, s tunyán, tünődve vársz rám, Míg este megjövök: halkan és meggyötörve,

Lásd, újra itt vagyok, gyúljon föl enyhe lángod, Mely, mint hű eb szeme, oly élő és oly sárga, Csendesen ráfordítom a kulcsot most a zárra, És kettesben maradtunk; kizártam a világot.

Holnap tán újrakezdem ott kinn ügyetlen harcom, A fájó kényszer: élni! - megint csak kiragad, Majd sietek az utcán, és némely kirakat Ijesztve tükrözi elszánt és sápadt arcom.

Holnap, igen, talán... de most olyan jó hinni, Hogy nincsen semmi, semmi, csak csönd és este van, Csak lámpánál tünődés, végnélkül, boldogan, Most gondjaim batyúját letettem, nem kell vinni.

Csendes szivarfüst mellett firkálok, s hanyagul Bizarr levelet írok, és senkinek se írom, Csak játszatom szivem és tollam a papíron, Érthetlen s édes szókat keverve anyagul,

Így: “Emlékszel-e rám? a velszi herceg voltam, Vadászni készülődtünk, hová is? Indiába! De aztán mást gondoltam, s te sírtál. Mindhiába! Nevettem, s durcás ajkad kegyesen megcsókoltam...”

Lassan lomhábbra válik a furcsa firka. Vége. Végtelen messziről zsong: ki vagyok és hol élek, S lefekszem és mosolygok: aludjunk árva lélek, Aludjunk ócska lámpa, fuvalljon ránk a béke,

Míg künn s benn minden-minden halkan homályba olvad, S őrt áll az udvaron az éj, a roppant néger, A mondhatlan magasba, hol titkok mélye kékell, Varázslámpát emelve: a tiszta, sárga holdat.