Hogy miért vagyok többször szomorú,
Mint víg, ó, kedves, kár úgy számbavenni,
Jól van ez így,
Lásd, kell szomorú embernek is lenni.
Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
S dússá érik az élet szenvedése,
Vak, ferde mag,
Mely mégis, mégis, istenek vetése.
S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
Legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
- Furcsa titok -
Ha jó időknek fénylőn süti napja.
Sokszor meg mintha mély, nyugodt öröm
Acélos fénye éppen őbelőle
Csillogna ki,
Ha ráhullt a könnyek meleg esője.
“Bánat” - mondod, - de bánat és derű
Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?
Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassu szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára?