Virrad. Szürkül a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol, És álmodozva pingál enyhekéket, S ragyogva tűzi az isteni képet Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha, Lebomlik a fák törzsén nesztelen, S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdő, az örök buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyújtózik hallgatag, S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé bezárva A szürke hajnal szennyes és sivár, Nagy, sárga szirmát elhullatta már A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen Lobog a kétes és nehéz homályba Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során A bús hajnalban járok egyedül, S hogy vígasztaljon, halkan hegedül Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával Hangfogózza dalát, míg ballagok, Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedűnek, A szívem, melyből bú és vágy zokog, Lopjon szivedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen, Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz, Álmodban, mit reggelre elfelejtesz, Sirasd el az én züllött életem.
Cookies on Poetry Cove