Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén Az ablakok: minthogyha szomoru ujjak vernék, Valami züllött lélek kerűli síri vermét, Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?
Eső zuhog az éjben. Ó, fekete eső... Nedves lesz és nehéz s fáradt szagú a lomb, Ködzsákokat emel a görbehátu domb, S az aranyruhás reggel többé tán sohse jő...
Tán túl, Braziliában, Amazon-menti fák Dús ágán fennakadt nagy haja, ott remeg A szőke kincs, amelynek illatos és meleg Özönjén megbújt arcom, és nem fájt a világ...
Gyertyát gyujtok, s a fény oly keserű és tompa, És mindent vastagon bánatszinűre lakkoz, Árnyékok ferde népe hátrál a zord falakhoz, S a szív falán a bánat, mint nyirkos, sűrü gomba...
Be árva most a lélek: el innen! menekül, Ázik s fázik szegény, ó, hova lett fölénye? Csatangol a sötétben, Isten bús, kósza lénye, És didereg az utcán, kócos, kivert ebül...
Igen, akár egy eb, melynek szeme borongó Szelídség s tiszta hűség bársonyló tükre volt, S a Gazda keze hozzá simogatón hajolt, De eltévedt szegény, s most már komor bolyongó...
Egy ima volna jó most, a végtelen alázat Ájult odaadása, halk, szaggatott beszéd... Ó, lábaihoz bújna, és megnyalná kezét Urának a szegény eb, de hol leli a házat?
Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén Az ablakok: minthogyha szomorú ujjak vernék, Valami züllött lélek kerűli síri vermét, Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?...
Cookies on Poetry Cove