Az éjféli eső a láthatlan egekből Most búsan lezuhan, s a csendes éjszakát Vak zajjal veri fel, mint magas emeletről Az éjféli öngyilkos ha leveti magát.
Jaj, aki most nem alszik, s e sötét, furcsa percben Gondjai közt motoz, mint a gyufásdobozban, S a gyújtó sárga fénye szemét fájdítva sercen S a gondok sápadt fénye szemében fájva lobban...
Ó, most, aki borús, aki bánata ében Őrtornyából leszállna, s álom gyepére dőlne, E roppant éjszaka fekete köpenyében Hová temesse arcát, mely rejtett, lágy redőbe?
Avagy hová bolyongjon? Vagy csendesen megülve, Elszálló tűnődését, e bús perctől eloldott Kalandos, kósza bárkát milyen tavakra küldje: Jövőbe, múltba tán? ó, hol lehetne boldog?
Mondd meg nekem, barátom, mi volna jó ez éjen? Meleg, hű asszonytestnek beszívni illatát? Szelíden elbágyadni egy édes szenvedélyben? Nézni alvó fiacskád ajkai nyílatát?
Vagy dalt fütyölni tán? egyedül a sötétben Behúnyt szemmel heverve, míg furcsa hang tolul A csucsorított ajkon? Vagy elméd törni régen Tanult számtani példán? olvasni angolul?
Vagy ülnél-e velem berregő gépmadárra: El, el a szürke földről és keresztül az olvadt Felhők rút rétegén! új, étheri határba! A csillagok ködéig! átrepülni a holdat!
Ó, jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl, Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső? Ó, jaj, jaj, kihajolni a magas emeletről S vak zajjal lezuhanni, mint a zúgó eső...
Cookies on Poetry Cove