Be jó így üldögélni este, Míg ott künn mindent hó borít, A vén karszék ölébe esve Elnyúlok, zaj nem háborít;
Az inga sétája se hallszik, Az öntudat görcse laza, Most behavazva minden alszik: Kínok, világok, gond, haza.
Ilyenkor kezd a lélek csendjén Oly halk fénnyel, mely szinte nincs, Ragyogni mondhatatlan enyhén Egynémely emlék, régi kincs,
Mely vak vadonján a világnak Némán, szelíden megmaradt, Mint éjbe feketülő ágak Résén egy arany égdarab.
Jaj, régen volt, igaz se volt tán, Arany egek tüzes fala, Az édes ifjuság hajolt rám, Illatos, forró kupola,
Kristály üvegház, csupa fényes Tacskó szirom és kamasz ág, S köztük a szív is, mint egy kényes Ritka, piros cserép virág!
Kinn álltam a ligeti tónál, Nyújtóztam, csontom ropogott, A korzós úti fordulónál Finom kocsizaj robogott:
Zengett testemnek s a világnak Miriád élő pórusa: Lihegő sejt-szájak, a vágyak Tavaszi, sodró kórusa.
Sikoltani vágytam: ti népek! Hadd mulatok most egy kicsit, A korzóra, hahó! kilépek, S megállítok egy víg kocsit,
Kitépek egy szép nőt kevélyen, Jöjjön! Leomló, nagy haját Megúsztatom a langyos éjen: Héj! kék vizen fehér najád!
Elragadom, ölembe, dallal, Végig a Józsefvároson, A szennyes utcák gyémánt fallal Kigyúlnak mind, sugároson,
Viszem, diákszobámba, hozzám! S az édes tagoktól meleg Selymekbe eltemetem orcám, És zokogva letérdelek...
Elég... ne zengj, múltakba fájván, Te halk, szelíd emlékzene, Jaj, felfigyel lelkem homályán A bánatok fakó szeme,
Mint vak bérházak zsibbadt népe Figyel, ha bús diák kiül Tárt ablakához, és az éjbe Vacsora helyett hegedül.
Elég... mellemből mély sohaj száll, Gond, tedd holnapra el magad! Tudom, hajam közt szürke hajszál Reggelre újra több akad,
Kiütköznek, mint furcsa fércek, Az elnyűtt, feslő szöveten... Mindegy... szerettelek, te félszeg, Kedves, bús, ifjú életem!
Cookies on Poetry Cove