Álmodtam, húsz éves gyerek,
Milyen leszek majd mint öreg,
Milyen szelíd, fehér hajú
Bölcs bácsi, tiszta mosolyú,
Ki méla múlton elmulat...
Jó volt e játszi hangulat.
És lám még öreg se vagyok,
És már az első bús fagyok
Jöttén itthágy a hangulat:
A tapsifüles víg nyulat
Vad, puskás alak űzi el,
Ki az ősz színét tűzi fel.
Rozsdálló, zászlós bajuszán
Kis jégcsapok csüngnek kuszán,
A szava ritka és kemény,
Rekedten mondja: nincs remény,
S szívembe vág, mert ismerem,
Mi lett belőle, istenem!
Ez volt ifjan, zengőszavún
Az én húszéves mélabúm,
Lyányok kedvence, akinek
Ajkán peregtek halk rimek,
Mint ha lazult szirmokhoz ér
A bársonyszájú esti szél.
Jaj, hogy is van ez, istenem,
Jaj, hogy is történt ez velem,
A friss lombból hogy lett avar,
Édes hangból érdes zavar,
Az ifjú Ábránd volt csaló,
Vagy ez a mostani Való?
Hát mégis el kell kezdeni
A csatákat elveszteni?
Dalomra már nem fényesül
Lyányok szeme, és nem feszül
Vágytól finom kis kebelük,
Léggömbként szállni el velük?
Jó volna már, ó, kegyes ég,
Egy-két sugárnyi bölcseség,
Tanuljak hangot váltani,
Nem szitkozódni - áldani,
Míg lassan a csöndes eresz
Jégrojtok hűs szállása lesz.
Süssön rám így is néhanap
Egy-két sugárnyi régi nap,
Melytől megrózsáll a homály,
Melytől felenged, ami fáj,
S békélt kipp-koppú dalt szerez
A megcsorduló vén eresz...