Egy aggot ismerék, ki nyáron át
Pipázva ült a tisztes, régi tornác
Hűsén, s elnézte ócska oszlopát,
Hol a vadszőlő gyenge szélbe tornáz.
Más mulatása nem vala neki,
Se asszonynép, se vadászat, se kártya,
Csak öblös tajtékjának fellegi,
S hogy olykor agg bajszát vén borba mártja.
Kocintottam vele egy-két pohárt,
De tréfaszó alig csúszott ki ajkán,
Tűnődött egyre csak, félig lezárt
Szemekkel, vén kupáit egyre hajtván.
Ó, nem volt ő a hangos részegek
Sorából, kiket erőtet a csuklás,
S az izzó fémkupolát réz egek
Alatt a nyári estben...