Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit, S nézem a fénylő fákat fülledt árnyban S a fűszált, mely rámdől s furcsán parázslik. Ó, boldog bágyadás... egykedvün ásít
A fáradt száj, s izzadt izmokkal, lágyan Hevernek karjaim s ernyedt kezem... A tavon víg nők mennek csónak-útra, Arcuk csiklándja szeleburdi szél,
A blúzokon kecses redőt nyom ujja, S csipkéiket hevült nyakukra fújva Hajló füvek közt halkan erre tér, S nedves szájjal megcsókol csendesen...
Áldott derű! ó, hányszor hívtalak, S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám, Mikor a holtralankadt gondolat Aléltan alszik homlokom alatt,
S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám Egy nyomorú tál vízben megmerítsem... Ó, simogasson illatos kezed S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még,
S mely bánatok közé temetkezett, Hordozd meg szép álmok közt lelkemet, Mint béna aggot hord könnyü toló-szék Napfényes fák alatt, csendben, szelíden...
Ó, most, míg minden búm ernyedten elhal, Mutass, csendes derű! szép viziókat: Kis házat, télizöldes, tiszta fallal, A balkonra szép nő lépjen ki halkal,
S mondja: édes... s mondjon más drága szókat, Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra... Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt Ma is elhozza, s nézem majd leverten
A csendes házakon a puszta balkont, S míg elhagyott utcákon halkan elkong Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem, Mint csonka tönk ferdül az éji tóra...
Cookies on Poetry Cove