Megkérdezett engem a
Budapester Pressze,
Hogyha meglesz hamar a
Pénzintézet-kamara,
Kedvem ehhez lesz-e?
Önérzetem megdagadt,
S köptem kettőt, messze,
Hej, kis kamra, nagy kamra!
Ájulj el a szavamra,
Budapester-Pressze!
Bölcsességem tehene
Letejel most bőgve,
S kiböfögik a rimek:
Mit tud egy bölcs, akinek
Szarva közt a tőgye!
A kamara-szétválást
Én “naivnak” tartom.
Aki bent van a pácban,
Az iparkamarában,
Annak nincs több pardon.
Aki egyszer benne van,
Egy pár évet elnyög,
Kifoly szépen a szeme,
Elfogyasztja a fene,
Hisz én vagyok az elnök!
Az én kamrácskámból hát
A kilépés vétek,
Dögöljenek bent, mint a
Finom szivarjaimba
Sodrott sváb-betétek!
Külön pénzintézeti
Kamra minek néktek?
Ha épp külön kamra kell,
Dalom ím megénekel
Ilyet is egy szépet:
Camera obscura ez,
Azaz: sötét kamra,
Amely szemet düllesztve
Pislog, s rá van illesztve
Direkt a - nyakamra!