Beültem már a Cháron csolnakába,
Pokolútra a vasszinű vizen,
S megadva várom, hogy hová viszen,
Milyen legalsó, mély pokol lakába.
Hallgat a száj, szólni ki volna kába?
A fényes égnek s földnek nem izen,
Nincs szerelem, emlék és vágy, hiszen
Minden nap új, vad kínt hurkolt nyakába...
És a sötét patakon áthozott,
Ó, mindörökre légyen átkozott!