A Stenczinger-ház a múlt héten
Sóhajtott egy nagyot,
S szólt: istenem, már valahára
Én is boldog vagyok!
Lebontanak, s nem mutat ujjal
Énrám minden gyerek,
Ó, végre, végre most szivemről
Egy nagy kő lepereg.
S pergett a nagy kő, és útközben
Már mint egy kő szokott,
Direkt finom stílszerüségből
Egy munkást szétnyomott.
Ejnye! szólt meghatva a munkás
A szerencse mián,
Ejnye! szóltak a hírlapírók
S a rendőrkapitány.
És ezzel rendben volt az ügy, mert
Nálunk ez így szokás -
De meg volt ám sértődve szörnyen
A kedves ócska ház.
Mit! szólt dohogva, ennyi nektek
Egy házomlás csupán?
Rajtam így napirendre tértek,
Mint egy döglött csukán?
No, most azért is bosszut állok!
Tényleg bosszúra lázadt,
Felheccelt egy éjszaka minden
Bontás alatti házat:
Inogjatok, bomoljatok,
Dűljetek be legott,
Lássuk, hogy tetszik az uraknak
Az ilyen állapot?
Szegény, bohó, vén Stenczinger-ház!
S naiv beomló házak!
Hát azt hiszitek, lázadástok
Itt bárkit is felráz majd?
Sebaj! szólnak a szétnyomottak
S a rendőrkapitány,
Sebaj, szólnak a szakértők,
Véletlen volt csupán.
Sebaj! szól az építőmester,
Úgyis bontani kellett,
Sőt haszon! A bontási munka
Evvel is kevesebb lett.
S hogy szétnyomódott egy-két munkás,
Szerencse! mondhatom,
Így majd kevesebb napszámot kell
Fizetni szombaton!