Az új tavasz játékos ujja Rügyet sodort az ághegyen, S most lágyan enyhe szája fújja, Hogy szétnyíljék és lomb legyen.
Már bús bivaly ballagva rázza Igáját, s barnul új barázda, S peng a pacsirták éneke: A szíveket is újra vágja,
Már mélyre szántja újra, fájva A vágy, a vágy, a vén eke... A szívem kérdem: árva, gyarló Szív, rajtad szánt-e régi láz?
Sarjad-e még a fáradt tarló Borús rögén vidám kalász? Tavaszi sóhaj pitypang-pelyhe, Sovárgás reszkető, kék kelyhe
A holt ugart diszíti még? Vagy lomha dudva lep be tengve, S már csak a vérző naplemente Komor pompája lesz tiéd?
Tompán tünődöm. Csend a tájon, S mint aki mélységbe bukott, Ha mozdul, szisszen jajja fájón - Felelnék, jaj, de nem tudok.
Minden oly furcsa, torz és visszás, Idegen a tavaszi tisztás, És ferde ívü minden ág... Ki lovagolt el ott a fák közt,
Az elhulló fehér virág közt? A Szerelem? - az Ifjuság? A tavaszi sürűben állok, S már oly kábultan nézem én,
Mint búvár a bizarr korállok Bokrát a tenger fenekén; A fény is olyan messzi, tört fény, S a lég oly lomha, súlyos örvény,
Fulladva, fájva görnyedek, S száz halk polip-karjával roppant Lassan átfon, s alélni roppant A bú, a renyhe szörnyeteg.
Ó, fent az égen felleg úszik, Aranyfelhő, angyal-hajó, Egy angyal tán a szélre kúszik, Inteni volna néki jó:
Ó, angyal, nézd, megöl a bú már, Elpusztulok lent, árva búvár, A kék örvények rejtekén... Testvérem, angyal, szállj le értem,
Ringass a hűvös, szűzi térben, Míg lázat és bút elfelejtek én...
Cookies on Poetry Cove