A fák szelíd, nagy árnyát nézni este Szeretem én aranyszín dombokon, Áldott az árnyak test nélküli teste, Titkos kelméjük lelkemmel rokon;
Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta Lehű árnyából este szőtte meg, S a furcsa mélabút ekként foganta, Mely lágy redőin egyre ott remeg.
Áldott takács az Isten, s kincs a lélek, Hányszor terítém csöndes fátyolát Magam köré, és véle szépitélek, Éles fényekkel bántó, vad világ!
Az emberek önző zsivaja édes, Testvéri, bús zenévé fátylasult, S forró, maró napokból mély, setétes, Merengő tájjá csöndesült a múlt.
S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér, S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy, Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér, S hogy néha még az Isten is irígy,
Merengő órán szétterült a fátyol: Árvák vagyunk mind! - sírta egy titok, S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból, S részvétre vált a szisszenő szitok.
S fákat szerettem, s szirmok tüneményét Figyeltem andán, s méla könyveken Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét, S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
Egy óra tán a zűrös, lomha napban, Egy árva barlang, mit a könny vize Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban, S éreztem, jó az élet bús ize.
Sok este halk szivarnál sárga bábut Kockás mezőn kedvvel léptettem én, A Malomárok kinn már jég alá bútt, S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, - Távol harmónikák híttak rivón, S a fenyvesek fölé ragyogva szálla Aranyszárnyán a roppant Orión.
Éjfél felé a jó falusi doktor Öreg kezét megráztam; új szivar; Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól, Lelkem versek terhétől lett bizarr,
S hazasiettem írni, írni, írni, Hiába csalt a csíkos dunnaágy, S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!
Így, apró, szétszórt szigetek hajósát, Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság Sivár vizén boldog boldogtalant -
Így lettem hálás minden gyáva kincsért: Pipám füstjéért, karcos kis borok Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért, S hogy ajkamról peregnek halk sorok.
Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet, E rettentő, vonagló, új világ, Mindennap egy új Utolsó Itélet Vas kürtje zúg, setét villáma vág;
Reszketve terítem a védő fátyolt Magam körül, s eltépi a vihar, És minden barlang, melynek csendje lágy volt, Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.
Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa, Nézd drága kelméd, kincses szőttesed, Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa, A sok finom fonál hogy szétesett -
Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen, Ha elcsitult az orkán gyász zaja, Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben, Mint omló partok éjszín zászlaja?
Cookies on Poetry Cove