Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokáju, vad suhanc, Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat, Illatot s zenét! Némely ingó és rügyes Ág végére már
Küldöd: kússzék az ügyes - Katicabogár, Mint árbócra egy piros, Pettyes zubbonyú,
Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az?
S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz! Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt,
Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésüvel
Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot,
Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot? S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót,
Gyenge bőrü testüket Úgy csiklándozod; Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely,
Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek Vajudó rügye,
S a szirom már lepereg: Csókos szél vigye... S átsuhansz a városon, Bérházak felett,
Felragyog sugároson Sok vak emelet: Reszkető, bibor varázs, Vén kémény fala,
Lányszemszínű kék parázs A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen
Táncos lábad emeled, Mint halk szőnyegen. S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót,
Villogtatsz, mint zsebtükört Pajkos nebulók: Zsupsz! a földre hull a fény! S ím a szenny alól
Nyűtt hang sír, tán a szegény Por maga dalol? Vak lap-árus: eleven Bús utca-szemét
Sütkérez a melegen, S nyitja holt szemét... Április, ó, Április! Míg tánccal suhansz,
Látogass meg engem is, Víg örök suhanc, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén
Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon,
S bölcsőmnél te, fény fia, Álltál, víg rokon! Április-testvérem, ó! Hol van az a kor?
Ifjuságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én, Nem veszed zokon?
Hej, beteg s fanyar legény A régi rokon: Ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét,
Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét... Április, ó, Április! Símogass, vezess!
Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt,
Míg arcomba szöcske vág, Zöld parittyaként, Míg szememre patyolat Szirom lengve jön,
S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny... Ó, tán akkor, míg a méz Színű nap lehull,
Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután,
Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után: Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova,
Felfogják a fellegek, S nem fáj már soha...
Cookies on Poetry Cove