A végtelen, bús éjszakákon, amikor
A régi bánat csendbe forrni kezd, mint régi bor,
Mely habvirágot vet setét színére és fanyar,
S mert issza ajkad, félálomban elrévülsz hamar,
És víziót keringet szédítőn elébed, ködszerűt,
És sóhajokkal felhősíti sírva kis derűd,
A végtelen, bús éjszakákon, amikor
A percek halk futása szíveden fájón tipor,
Minthogyha vaspatkók érintenék a gyenge, bús szivet,
S az órák cammogása rajta lomhán úgy üget,
A végtelen, bús éjszakákon, amikor
E szív, e rejtelmes lény, a vérző s bibor
Kámzsájú remete a mellkas csontcellája rejtekén,
Vergődik...