Ki egy kő-háromszögbe űzve élsz,
S hideg esőt tűrsz itt s nedves ködöt,
S mégis derűs dicső szemöldököd,
S antik nézésed, mint a tiszta méz
Csordul alá, mint sűrű és nehéz
Méz a fákról, hol kéken őrködött
Hymettus orma enyhe völgy fölött,
Ó, istennő, e bús szemekbe nézz:
Ismersz-e még? - görög táj illatán
Remeg cimpám, s imádra ég az ajkam,
Úgy hívogatlak a barbár zsivajban:
Szállj le hozzám tört estém szállatán,
S illeszd, míg elcsitul a lüktető vér,
Hűvös márványujjad szívemre, nővér!