Szegény beteg Margotnak menni kellett,
Nem segíthettek a fanyar porok,
Elfúlt mellében a tüzes lehellet
A nagy házban, hol halk apácák mellett
Az ágy szélén a rőt Láz kuporog.
Utolszor a kis Briand járt fenn nála,
Akit a rendház végképp kicsapott,
Margot megszidta, úgy mint hajdanába:
“Briand, már megint megnőtt a szakálla,
Sohse láttam még ilyen kispapot!”
Aztán kérte, szavaljon Bossuetből
Az “útra” egy-két jámbor részletet,
S nézte “útját”, mely messze-messze kékül,
Majd hirtelen, mint aki mélybe szédül,
Elalélt, s halvány ajka reszketett.
Lassan éledt, s forgatva Briand gombját,
- Kedvenc szokása volt, mikor beszélt, -
Halkan suttogta: “Most már Kunigundát
Fogják szeretni, azt a szőke lomhát,
Ki hajnalig elissza az eszét!”
“De mégis, majd keressék meg, Briandkám,
Az én agyonfestett arcképemet,
A Paul művét, a címe: ‘Görög kánkán’,
S szögezzék ki egy korcsmai gerendán,
Hadd őrizgesse az emlékemet...”
“Aztán... vigyázzanak... a kis... japánra...!”
Mikor temették, hűs nap volt, borult,
Vitte a Sorbonne sok kósza diákja,
Köztük a japán, a kis sárga páva
Cipelte a nagy babérkoszorút.
S hétféle nyelven, szomorúan, lágyan
Szól most róla sok furcsa versezet,
A “Tokiói Cseresnyevirág”-ban,
E lapban s mindenfelé a világban,
Míg ott fenn Margot tapsol és nevet.