E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek, Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen! Alázatos és szenvedő szerelmem. Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng:
A láncok csörrentek, mert szeliden Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd - Hallod? most téveteg és fáradt az ütem, Mert elindult rabod, s remegve lép
Közelébb, közelébb, S megáll - lemondón, fájó, réveteg csendben... Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ível sovárgva, S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben,
Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen, S figyeld e méla rabot, - meghal úgyis, nemsokára, Még e bús hajnalon. Meg kell őt fojtanom,
S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold, Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt Az életembe, ifjú volt, ő volt a vidám esztelenség, Karjai lüktető meztelenjét
Kéjesen feszítette a hegyek felé, keményen, Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben, S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam, De hozzám toppant, s ujja közé csippenté pajkosan állam,
S lassan a fénybe fordította orcám... S mutatta a tavaszi füveket, a karcsú és zsenge ragyogókat, S a fákat, miket a halk szél szelíden billegni nógat Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra...
S kacagtak a boldog fák, s ő is, mint a szélzengette levelek, tapsolt és csengett, S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám, S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta, s szépséged fuvolázta, S főhajtva s térdalázva
Hallgatták akkor bánatim, s eléje halkan mind hódolni mentek... S mikor eljött az Éj, s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet, S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban - szerelmem A Csend szivén megbújt, s így, szemlehunyva, távoli gyönyörű dolgok felé merengett:
Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban, Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan, És búvik búgva férfimellre! - Ezen tünődött kéjesen szerelmem, s szemeidre is gondolt távoli és gyönyörű szemedre,
Míg édes vágya lassan fájásig feszült, s úgy tetszék: elviselhetetlen! S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek, S dúdoltak néki zsongító dalt: vontatott Lépéssel léptek, s elzuhantak ájultan a mondatok,
S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként: Dús ifjúságom zengték altatón, a messzetűntet - S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt: “Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság!
Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk visszavágyunk, Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk, S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát. Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,
Ott zsongó dallal űztük ifjú lábunk enyhe táncra, Örömek voltunk, - víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren, S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem... Jaj, jaj... már elmaradt a boldog táj... oázisok... és táncok... és zenék!
A víg király is... jaj, jaj... rég lehunyta fényes, nagy, setét szemét, Mert törvény:... jaj, jaj... minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák... Jaj, jaj... ó, új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk, Hajoljon rád, s legyezzen álmos, álmos halk dalunk,
Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág...” Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem, s néha, halkal Dúdolta ő is félálomban a borús dalt téveteg, De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifjú öklét, s vad haraggal
Arcul ütötte, és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket, S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott... Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott Bánatim, és remegve mondogatták s halkan sírdogálva:
“Jaj, jaj... már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára...” Úrnőm, alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem! Én szánom őt, beteg királyt, s megfojtom még e hajnalon... S te, drágám, nyugszol távol ágyadon... ó, élveteg és finom ajkadon
Jó volna, rádhajolva lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen, De jaj, itt állok én a hűs hajnalban, és bús gyilkolásra készülődöm, S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn, Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott,
S mint pici, szines lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók, Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmúló varázzsal Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő.
S én didergek, úrnőm, s furcsa és zengő Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem, s küldöm hozzád, Álljon meg ágyad előtt, és nézze ájulásig, utolszor, orcád, S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsuzó beszédben,
S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen, S figyeld e méla rabot, - meghal úgyis, nemsokára, Még e bús hajnalon. Meg kell őt fojtanom...
Cookies on Poetry Cove