A HERCEG

Az én sok szép tavaszi álmom S az én kevés diadalom, Lássátok, mind el kell prédálnom, S Vele mennem fiatalon.

Mert megjött az iszonyu herceg, Lemállt lelkemről a fegyverzet S testemről az üde szinek. Övé mind. Ismerem őt régen,

Nagyok számára írt mesékben Olvastam, megölt sok szivet. Egy tárlaton, a zenés estén Villant először rám szeme,

Fáradt voltam és élni rest én, S bolondosan sírt a zene. A herceg, hopp, előmbe lejtett, Hol az utat friss lombok helyett

Lázban festett képek szegik, S e csoda-út illataképpen Erős parfőm terjedt a légben A kékfényű mennyezetig.

Kiszöktem. Ám űzött a herceg, Veríték verte testemet, A parkban mély árnyak hevertek S ruhám pihés köd este meg.

A hallgatag tónál utólért, S szivemben a vadul futó vért Megállította hűs keze. Riadtan néztem a tavon szét,

Hogy ring száz furcsa gnómhajóként Távol lámpák fehér tüze. S ő suttogott: “Az udvaromba Ilyen legényt kell hogy vigyek,

Szeretlek, lelked csupa pompa, S lásd, gyönge, mint a friss rügyek. Fiacskám, itt mért volna élned, A gyötrelem szivedbe mélyed,

Kis apródomnak viszlek én: Nálam egész nap csak nevetnek, S lázas tüze nem lesz szemednek, Hűs lesz s üres, mint az enyém...”

Tudom, hogy szörnyű ez a herceg, De nem hagy el, jaj, nem hagy el. Lássátok, sokszor sírni kezdek, Mikor este aludni kell.

Ha a lámpám már el van oltva, Tudom, itt hallgat, rámhajolva, Így telik el az éj fele; Ó, ha akkor szemem kinyitnám!

Két vigyorgó, mély szem mered rám, Az ember megőrül bele...