Oh, változó világ! szerencse, polc mit ád: Hamar múlik, csak álom... Nagyon nem bizhatunk, itten csak ugy vagyunk, Mint a madár az ágon.
Ha orcám nevetett: immár megeredett Sürű könyhullatásom. Nemes, dús csömöte, házunknak öröme, Kezem fejdelmeké lőn;
Szemem kifáradott, mig átpillanthatott A kincsen s kincset-érőn; Rám néz s figyel vala hősek, bátrak hada, Tisztelve, bízva, féltőn.
Ezt mind nem siratom... Dicsőség, hatalom Sulyától roskad a váll; Sovárgott kincs, arany, becset veszít, ha van, S gyakran vesztünkre szolgál;
Az én károm, sebem, amely van lelkemen, Sérelmesebb azoknál. A kegyes ég adott két kedves magzatot, Kik lelkem már-is érték,
S bár apjok föld alatt: szivemben megmaradt Bennök, jövő s reménység, S őket karom közűl, vadon s kegyetlenűl Ellenségim kitépték.
S hová zárták, a hely csak borzadást lehel... Hideg, rostélyozott bolt; Ágyát szolga veti, bérlett szem kémleli Az ébredőt, az alvót;
Ha búsul, ha beteg: nincs szó nyájas, meleg, Minő az én szavam volt. E szörnyű emberek!... szivem zajog, remeg, Mintha nyil volna benne,
Mert e nép sokra kész, - kisértve, nyomva lész Az ifju lélek, elme, Ha a mag, melyet ott rosz szándék hullatott, Oh, ha mégis kikelne!...
Mert véres ő kezök, áspis kigyó nevök, És minden útjok álnok, Nyelvök istent kiált, - orruk füstöt bocsát S lángot lehel ki szájok...
Az Ur mind a gonoszt, mit tele markuk oszt, Forditsa vissza rájok! Utáld meg a kebelt, mely szoptatott, nevelt, S kegyelmünk lész az ára!
Tagadd meg a hazát, hős véreit gyalázd!... Ily leckét hall az árva, Vigyázván szemeik: igy tartják, nevelik Titkos célokra szánva.
Remélek, lankadok...! én is, ők is rabok, - Ki áll fel értök, értem!? - Kiket lelkem ölel: hozzájok ily közel E bűnös Ninivében,
Mégis nem érhetem, szavam nem ejthetem Szivökben semmiképen. Csak ontom könyemet, - de tartom hitemet Hogy a próbán megálljon;
S mig ujra birhatom, enyémnek mondhatom Kedves fiam s leányom: Őket én istenem, pártfogóm s mindenem! Oltalmadba ajánlom!
Cookies on Poetry Cove