ZOKOL.

Magányos völgyi lakra Borúl a rengeteg, És benne elfeledten Él a vitéz öreg.

A rengeteg ha zúg is, Ő oly zavartalan, Mint amidőn felette Szellőcske sem suhan.

Mert megnyugodni nem bírt Az emberek között: A nagy világ zajából Magányba költözött.

Hatalmas kardja ott függ A völgyi lak falán, Feledve vér-csatáit A rozsda birtokán.

S ha rátekint, borús lesz A lángszemű öreg, Keblét a mult időknek Emléke rázza meg.

És felsohajt: »Csatákon Te védted éltemet, Hű szolga! még utószor Sírt ások itt veled.«

A völgyi lak küszöbjén Fejdelmi hírnök áll, S mond: ,Régi hadvezérét Üdvözli a király...’

Zokol csak űl mogorván, Nem hatja a beszéd: Búsan, mint vén oroszlán, Megrázza ősz fejét.

De szól a hírnök ismét: A hon nevébe’ kér... S a hős Zokol karában Feszűlve minden ér. -

,Hazánk forog veszélyben, Fegyverre, agg vitéz!...’ És ím az ősi szablyát Ragadja már a kéz.

Ifjú tüz- és erőben Felkél, mint fergeteg, S mint elszáguld, utána Zúdúl a rengeteg. -

Harcos napok viharját A béke váltja fel; A zaklatott hon és nép Győzelmet ünnepel,

És jó Zokol nyugalmas Bércek felé halad, Jutalma a csatákért: Az édes öntudat.

De fényes várteremben, A titkos éjfelen, Király- s gyanús nagyoknak Tanácsa van jelen;

Szól mindenik, - hatalmas Nyelven tud a pokol! - Mig a trón ellenének Árulva hős Zokol.

Nem szól a gyáva elnök, - Elébe néz merőn - S az éjfélnél sötétebb, Mi elvégezve lőn.

Midőn a bíboros reg Álmából ébredez: A bajnok börtönéjben Láncolva görnyedez. -

Pirosló fellegek közt A nap leáldozott: Nincs est, hová világa Korányt nem is hozott;

Csak éje van Zokolnak, Hiába onta vért, - Bilincs a hős jutalma A hon szerelmeért!

Mért nem maradt dicsően Inkább a harcmezőn. - Mintsem hogy a kajánság Tiporja vakmerőn?

De csendes ott is a hős, S a jéghideg falak Ajkáról egy panaszló Sohajt sem hallanak.

Mi zúg süket morajjal A csendes éjszakán? Mint a folyam, ha áttört A gát erős falán;

Vagy hótömeg, ha nyargal Magas hegy ormirúl És a közel vidékre Veszélyesen borúl?

Nem fúvatag, veszélyesb... Föl, gyáva nép, hamar! Orozva jött az ellen, Mint éjben a vihar.

»Gyorsan fel a falakra, Fegyverre aki tud!« Ordít a mámoros nép És össze-vissza fut.

Vörös lángok cikáznak A vártető fele, Ragadja vad haraggal Az éj dühös szele;

Izmos karok törik be Alant a várkaput; Nincs védelemre bajnok, Futásra nincsen ut.

,Kardot fogoly Zokolnak, Ha ő leend velünk, Még van remény; különben Egy lábig itt veszünk!!’

S a porkoláb eszén kül Börtön felé szalad, »Kelj, agg vitéz, sietve! Nyakunkra tört a had.«

De a vitéz nem ébred... - Itélet költi fel - Halállal vítt csatában Győzetve vesztegel;

Ott fekszik mély üregben, Láncolva is szabad; Felette harcoló nép Lármája zúg, riad. -

Kél a nap, és sugára Kormos falakra száll; Füstölgő omladékon, Pusztúlás és halál. -