ZIVATAR.

Kél a nap s elindul az ég meredekjén, Aranyos küllőin sebes szekerének; Csend van, - a lágy szellő nem birja lerázni Csüngő harmat-csöppjét a fák levelének.

Nyáját messze hajtja a jó pásztorember, A dolog méh elmegy hetedik határig; Buvó rejtekében összesugorodván, Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.

A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz; Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap, Udvarában, amely tágas, mint egy szérü, Sürű köd és vékony felhő-rojtok vannak.

És tarjagos felleg támad mindenfelől, Mely egymásba nőve, az ég elsetétűl, Távol mennydörgésnek hallik mormolása, S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.

Az égi háború kitör végezetre, Teljes haragjában, teljes fenségében; Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek, Hogy véges lakója csudálkozzék s féljen.

Mint egy óriás eb, amely tüzet érez: A vihar vonítva fut át világon; Reá kigyulnak a cikázó villámok, S az egész mindenség fényes tűzben lángol.

Szélvész rázza, tépi az erdők üstökét, A hajlékony tölgyet guzzsá csavargatja; A magas, egyenes fenyőfát derékon Töri ketté, mint egy szálgyertyát, haragja.

Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb Legyen a szikrázó villám lobbanása; Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb Legyen a mennydörgés harsány csattanása.

Zug a szélvész, zug a rengeteg mélysége, Nyugtalan futosnak felriadt vadai! A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka, Nem bir a szél ellen fészkéhez szállani.

Mintha az elemek végső harca volna, Mintha minden helyet s alakot cserélne... Talán e borzasztó istenitéletben Az utolsó napnak van rajzolva képe?!

Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban, Az egyik keze bont és alkot a másik! A villám dul, emészt; a mennydörgés szava Megtermékenyiti a földnek határit.

Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad, Magát emészti fel lángzó haragjába’; Az ég, mint egy békét ohajtó fellegvár, Hétszinü zászlóját tüzi bástyájára.

Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből Zuhogó patakban gyorsan folyna vére, Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész, Óriás halottként némul el végtére...

Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban, S mint haldokló bajnok sugárzó szemével, A háborús élet zajtalan estvéjén: Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.