Zúg a sürű nádas hosszu mély morajjal, Hogy a bölömbika bőgése is elhal: Metsző csátéjával vesszőzi a tavat, S még keményebb csapást buzgánnyal osztogat.
Zúg a tó, feketén forog fel hulláma, Mint mikor a földet vakand túrja, hányja; Nehéz habokat vet a nádas fejére, Az izmos zsombékot megingatja mérge.
Szélvész zaklatta fel a nádast és tavat, Legiszonyubb szélvész, a felbőszült harag; S melyek elébb békés szomszédok valának: Egy nő miatt élethalálra csatáznak.
Két hatalmas tündér sajátja volt a rét; Ez birta a nádast, amaz a tó vizét; De tündér-országnál a kincs többet ére: Mit szép nejében birt a nádas tündére.
Szerették is egymást sok századig híven. De van-e mit bizni szép hölgy szerelmében? A tündérasszony is ábrándokba mélyed... Álmodván szerelmes vágyinak új képet.
S amint künn merengett, csendes, holdas estén: Tekintete a tó tűkörére esvén, Megrettent... mivelhogy egy tündérszép alak Állt merőn ránézve, a tükör-víz alatt.
Nézte a hölgy, hosszan nézte szív-dobogva... Most egy nádbokréta hullván a habokba: Összerezzent a viz... eltünt a jelenet, De már az ábrándos tündérhölgy szeretett.
Ah, őt láttam, őt, a tavak tündér urát! Sohajta... s álmaknak engedvén át magát: Hűtlen gondolatok lopództak lelkébe, Kisértvén szüntelen a viz-király képe.
A sohajtó vágynak kedvezett az éjjel, - És segített szőni titkos ingerével Az ábrándok tarka, bűbájos fátyolát, Melyet a tündérhölgy habzó keblén von át.
Puha, meleg éj volt, nehéz durva része Aludt az életnek, meg vala igézve; Mely illattól leve ittasabb, ittasabb: A lassu szellőtől alig rendült a hab.
Nem volt éj a szellem- s finomabb világnak; Fenn volt a szerelem, az ábránd, a bánat! Fenn volt a tündérhölgy, - s titkos gondolatja Gyermekivel magát emésztőn mulatja.
Jó szárcsa, mond egykor, beszéld el csak nékem: Minő világ van ott a mély tófenéken? Van-e a viztündér titkos lakához út? Láttad-e már őtet? azt mondják: nagyon rút!
Fényes tündérhölgy! a szárcsa válaszola, Aki rútnak vallja, nem látta őt soha! Én gyakran járom a mélységes vizeket; De ami ott vagyon, leirni nem lehet.
A tündérkastélyban épittetett a fal Tündöklő csigákból, ezer változattal; Tengercsendben hallgat a csudás fal mélyen, S ha vihar zúg, az is nyilvánvaló lészen.
S mintha szivárványból volna, a fedele: Nagy aranyhalak zöld, kék, piros pikkelye; Ilyen két nagy hal van a kapunál őrűl: S megvillámlik a viz, ha mozdul, fényétűl.
Nagy félve jutottam egynehányszor oda, S egész elvakított a tündér-palota; Hát még belül...? mondják: csudáknak csudája! Meleg tajtékbul van a viztündér ágya.
S a vizpalotától, mélyen a föld alatt, Egy hosszu sikátor a tengerbe lyukad, Amelyen egymáshoz a nagy viz-világnak Hatalmas urai látogatni járnak.
S midőn a nap leszáll tengeri ágyába, Átárad a tóba ragyogó sugára, Sárga, zöld, kék szinben lángolnak a habok; Még a barna sár is aranyszinnel ragyog.
De mind ezek, mint pára elenyésznek, Szépsége mellett a tó fejedelmének, Aki mostan fekszik sápadtan, betegen, Azt beszélik róla: hogy baja szerelem!
Igy szólott a madár, s lebukva eltünék, Mig a hölgy kebelét, szerelem, vágy, kétség Ingatja, rengeti, mint a gyenge nádat Rengeti a hullám, mely rája kiárad.
S megjelent a szárcsa tündérnél gyakran, Titkosan beszélvén csendes alkonyatban; S akár a mélybe szállt, akár onnan jött fel, Tele volt ajaka mézes üzenettel.
És nőtt a szerelem, nőtt a vágy ekképen. Egyszer csak megzudúl a nádas éjfélben: Elveti bújában rengő bokrétáját, Sivitva hagyja el a bíbic tanyáját.
A nádasok ura felriad álmábúl, Kitekint a tóra, - de im csak elámúl... Mert bájos nejével a vizek tündére Azon percben tünik a tó fenekére.
Utánok kap a vég remény- és kétségben, S csak neje zöld fátyla marad a kezében; Azt is a tó rengő habjaira csapja...! Rettentő fájdalma, rettentő haragja!
Zúg a nádas, sással vagdalja a tavat, Még keményebb csapást buzgánnyal osztogat; Zúg a tó, habot szór a nádas fejére, Az izmos zsombékot megingatja mérge.
De már mind hasztalan küzdelem és harag, - Messze van a tündér a hullámok alatt! A tépett nádasban hosszu mély moraj van... Fájdalom sohajt a hosszu mély morajban.
Mi édesebb a méz- s tiltott szerelemnél...? Lenn a bájos hütlen kéjben, gyönyörben él. Ha alszik, ajkának édes sohajtása Fényes buborékul jön a tó habjára.
Hanem az édes méz s a tiltott szerelem, Ha megkeseredik, keserü szertelen! Az orzott mennyország nem tartott sokáig: Csupán a hirtelen jövő hold fogytáig.
Mert amint fogyása lőn a holdvilágnak; Ugy fogyott szépsége a vizek urának. Undok tói csuda lett végre belőle... Irtózva fordult el a tündérhölgy tőle.
Holdtöltén megszépült s neki dalmahodott; De most a tengerből jöttek uj alakok: Ifju hullám-lyánkák, oly gyöngédek, szépek, Kik a tó-királlyal bizton enyelgének.
Jöttek habszakálu, mohos képü csudák: Kik a bús tündérnőt kinozták, faggaták; - A boldog mult és a hütlenség emléke, Megbánás tövisét szurkálták szivébe!
Visszavágyott most a nádasba, - s ajkának Meleg sohajtási fölfelé szállának; S meleg sohajából, mely búval született: Sárga hinárvirág termett a hab felett.
S amint észrevette azt a tó tündére: Levarázsolta őt a tó fenekére; Erősen a földbe gyökerezett lába... Ah, nincs visszatérés elhagyott honába!
Tünődött... sohajtott... s ha vissza nem térhet: Legalább hogy lássa hivét s a vidéket, Vízi liliommá változott, - s ekképen Emelkedett ki a habokból fehéren.
A nádas tündére járt-kelt a tó színén, Mindenütt szerelme fájdalmait vívén, Hogy bájos hütlenét csak egyszer is lássa: De mind hasztalan volt sovár vágyódása.
S gondolta magában: igy meglát a mélyben... Jobban célt érek tán madárnak képében? S fogadást tőn: hogy mig nejét meg nem látja: Lesz a rétek, tavak repkedő sirálya.
Ott virít a liljom, szép hütlen nők képe, Elnyelő haboknak csalárd mélységébe’ S kínozó emlékül, a tó hulláminál, Mellette eltépett zöld fátyla uszdogál.
A jajgató sirály hitvesét siratja, Hitvesét keresi a liljom illatja; Eped a másikat meglátni mindenik: De sirály s liliom egymást nem ösmerik!
Cookies on Poetry Cove