Gonddal ápolt kerti ágyban Két virág állt egymás mellett; Azt kevéllyé tette ékes Szirma és a karcsu termet;
Ezt övedzi egyszerűség, Ajkán csókot nem szed a Kert kalandozó lepéje, Ez a kisded rezeda!
És szól büszkén amaz, a szép: Mért vonulsz így ide mellém? Tán szinetlen, árva voltod Szépségemmel hogy emelném!?
Ah szegény gyom, menj el innét! A sövény alatt helyed, - Kellemem csak árt neked, ha Összemér a szem veled!
Mig ekkép szólt, - s rezedácskát Bántá a szó, melyet mondott: Nő az árnyék, hűsül a lég, S harmat lep be füvet, lombot;
Hazasiet a madárka, - Eljön és elmén az est; Majd az éj a földön mindent Egy, sötétlő szinre fest.
Ki jár még a kerti úton Fel s alá a csendes éjben? Kertészlánykát, szép menyasszonyt Édes bánat tartja ébren:
Virágitól, kiket ápolt, Holnap végkép elszakad... Azért tartja köztök ébren Ez a fájó gondolat.
Elfedett az éj, virágim! Mégis tudlak, mégis látlak! Felém búsan hajladoztok, Liliomok, rózsaágak!
És az édes bűvös illat, Mely bucsúkép rám lehel: Jácint, szegfű s rezedák, hű Kelyhetekből terjed el.
Uj, uj keccsel gazdagulva, Későn légyen hervadástok! Édes lesz a messzeségből Visszagondolhatni rátok!
Ti adátok életemnek Boldogságot, örömet! S koszorumban kisérőül Csupán egy-két szál követ!
Hallja a kevély virág ezt, És mit olyan mélyen fájlal: Hogy csak őt feledte a lány, Nem emlitvén más virággal!
S reggel, szégyen- és haragtól Színe halvány, kelyhe dúlt: Rózsa-, liliom- s rezedából Köt a mátka koszorút!
Ki bálványa volt magának, - Mást körülte föl se vévén - E mellőzés mély sebet vág A virágon s büszkeségén;
Ingerült és zúgolódik, Mint a sértett gőg szokott, Végre a zajgással, ilyen Feddő szóra ád okot:
Mely rajtad nyil, szirmod ékes, Hanem ez csak külső érdem; Illatod nincs! - s nagyra vágynál A virágok seregében?!
Azért, hogy nincs dús virága, Színe hamvas, színe zöld: Zsálya, izsóp, rozmarinnak A földig hajtsd büszke főd!
A virágnak lelke: illat, Mely szabadon árad széjjel, Mig rabúl a földhöz kötve Szirom és lomb, gyökerével!
Szirom és lomb hervadandó...! S az a virág alig élt, Melynek meg nem hosszabbítja A jó illat életét!
A virág a feddő szóra Még búsabb lesz, nincs mit várjon... Oldalán a nyiló rózsák Függnek vékony inda-szálon;
S ha illetik, megtartóját Széjjel-rugva eleve, - Nem vágy élni, szaporodni, - Ne nyulj hozzám a neve.
Csak az ágyak szélén állong A virágok dus kertében; Most is hallja a kemény szót: Külső szépség nem nagy érdem!
Fejed mályva s rezedának A földig meghajthatod! Mert mit ér a dús szin rajtad, Ha hiányzik illatod!?
Cookies on Poetry Cove