Elhozva a teremtő
Az új kikeletet,
A földnek annyi kedves
Leánya született;
S mindannyi: termetével,
Orcája kellemével,
Anyjának dísze lett.
Virágok élte boldog!
Teljes, - mégis rövid...
Nem érkeznek megunni
A percek örömit;
Távol borong a tél még,
A rútság és a vénség,
S már futva a kör itt.
Bűbájos színt ad a nap,
Színt, melyet fénye rejt;
És kedvez a ború is,
Mert enyhe csöppet ejt:
Mind a két hajnal, éj s nap
Kecset hoz, tiszta kéjt ad,
S méz tölti a kehelyt.
Irígyen nem tekintik
Egymásnak kellemét,
Egymást ölelve kedves
Virulás, élet, éd,
Szerelem búra nem hív,
Nincs itt fájó, törött szív,
Mely hasztalan remélt.
Hosszan nem kötve őket,
S folyton a földi rög:
Meg-megszakad, de végkép
Nem vész el életök,
Mely boldog változásban,
Bucsú- s találkozásban
Édes, vidám, örök.
S midőn szirmot, levélt a
Virág elhullata,
S szegény fosztott anyának
Bús lesz arcúlata,
S szintelen, puszta a táj...
Kinek halála nem fáj:
Csak a virág maga.
Miért is? Léte szép volt
S kéjét izlelte mind,
És ő, kit a halál is
Oly gyöngéden erint:
Szemét bizton lezárja;
Az új élet zajára
Felnyitja azt megint.
A vég közelg... az óra
Már-már üt és lefoly...
Illat, repűlj az égbe!
Levél, omolj, omolj!
Súg a szél, fúva lanyhán,
Mig a virágnak ajkán:
Haldoklás és mosoly.